kedd, december 13

Röpke tündér meséi (IV.)

4.

 A mackó

 

 Pöttyös fázott, ami már önmagában elég lett volna ahhoz, hogy minden jókedve elpárologjon, de hogy ráadásul a hideg a legszebb álmából verte fel, igazán felbosszantotta a kölyköt.

 Elgémberedett mancsokkal, aprókat ugrált az áthűlt parkettán, hogy kicsit felmelegedjen. Közben rosszkedvűen dohogott, morgolódott, amivel Röpkét is sikerült felébresztenie. A tündér álmosan pillantott le a kölyökre a stukkó rejtette meleg, mohával bélelt vackából.

- Mi a baj, Pöttyös? – kérdezte ásítva.

- Az a baj, hogy eltűnt a meleg! – kezdte a kölyök a panaszáradatot – Fázom! Annyira fázom, hogy arra ébredtem, vacogok, reszketek, didergek, remegek. És a föld is kemény, amin alszom. És hideg, nagyon hideg. Cserben hagyott a bundám. A saját bundám! – méltatlankodott a kis nyest, amivel akaratlanul is mosolyt csalt Röpke arcára, pedig a tündér őszintén sajnálta Pöttyöst.

- Mondtam neked, hogy egyre hidegebb lesz, és gyűjtsünk számodra mohát, száraz leveleket – emlékeztette a tündér a nyestet.

Ezzel Pöttyös nem tudott vitatkozni. Röpke valóban figyelmeztette, de valahányszor nekiláttak a gyűjtésnek, Pöttyös figyelmét mindig elterelte valami: hol szöcskét kezdett kergetni, hol versenyt futott az egerekkel a hosszú folyosókon, de előfordult, hogy egyszerűen kifeküdt a napra lustálkodni. Most vágyakozva gondolt vissza a meleg napsugarakra, és nagyon bánta, hogy nem hallgatott Röpkére.