4.
A mackó
Pöttyös fázott, ami már önmagában elég lett volna ahhoz, hogy minden jókedve elpárologjon, de hogy ráadásul a hideg a legszebb álmából verte fel, igazán felbosszantotta a kölyköt.
Elgémberedett mancsokkal, aprókat ugrált az áthűlt parkettán, hogy kicsit felmelegedjen. Közben rosszkedvűen dohogott, morgolódott, amivel Röpkét is sikerült felébresztenie. A tündér álmosan pillantott le a kölyökre a stukkó rejtette meleg, mohával bélelt vackából.
- Mi a baj, Pöttyös? – kérdezte ásítva.
- Az a baj, hogy eltűnt a meleg! – kezdte a kölyök a panaszáradatot – Fázom! Annyira fázom, hogy arra ébredtem, vacogok, reszketek, didergek, remegek. És a föld is kemény, amin alszom. És hideg, nagyon hideg. Cserben hagyott a bundám. A saját bundám! – méltatlankodott a kis nyest, amivel akaratlanul is mosolyt csalt Röpke arcára, pedig a tündér őszintén sajnálta Pöttyöst.
- Mondtam neked, hogy egyre hidegebb lesz, és gyűjtsünk számodra mohát, száraz leveleket – emlékeztette a tündér a nyestet.
Ezzel Pöttyös nem tudott vitatkozni. Röpke valóban figyelmeztette, de valahányszor nekiláttak a gyűjtésnek, Pöttyös figyelmét mindig elterelte valami: hol szöcskét kezdett kergetni, hol versenyt futott az egerekkel a hosszú folyosókon, de előfordult, hogy egyszerűen kifeküdt a napra lustálkodni. Most vágyakozva gondolt vissza a meleg napsugarakra, és nagyon bánta, hogy nem hallgatott Röpkére.
- Röpke! – kezdte óvatosan a kölyök.
- Igen Pöttyös? – tekintett le rá a tündér csillogó szemekkel.
- Segítesz nekem mohát és száraz leveleket gyűjteni? Kérlek!
Ha Röpke valamitől igazán jól érzete magát, az a másokon való segítés. Most sem kellett kétszer kérni, lelkesen indult Pöttyössel a kertbe, hogy eleget tegyen a kérésnek. A palota egerei, sőt még az öreg Sün bácsi is csatlakozott a csapathoz. Mindannyian tudták, milyen kellemetlen tud lenni a téli hideg.
Csakhogy a lehullott levelek már nedvesek voltak, moha pedig nem akadt annyi, hogy Pöttyös fekhelyének elegendő lehetett volna. A kis nyest kezdett kétségbeesni.
- Mi lesz így velem? Meg fogok fagyni a nagy hidegben! – panaszkodott.
- Én megoszthatom veled a vackomat, ha gondolod – ajánlotta fel Sün bácsi – Nem túl nagy, de ha összehúzzuk magunka, elférünk.
Röpke szívét melegség járta át Sün bácsi önzetlenségét hallva, Pöttyös azonban viszolyogva gondolt az öreg kemény tüskéire.
- Hátha találok még levelet a kerítésen kívül! – jutott Pöttyös eszébe, és már rohant is a bástya felé. A függőleges fal cseppnyi gondot sem jelentett neki. Fürgén szalad fel rajta, és huppanva ért földet a túloldalon.
A palota hátsó kertje mögött kis, fás domboldal terült el, ahol rengeteg volt a lehullott levél. Hamar kiderült azonban, hogy ezek is vizesek már a hajnali harmattól. Pöttyös elcsüggedve nézett körül, és ekkor megakadt a szeme valamin. A facsoporton túl, az út másik oldalán az emberek összekötözött szemeteszsákokat hagytak. A látvány kiábrándítóan csúnya volt, de Pöttyös tekintetét nem is a zsákok, hanem az egyik zsák előtt heverő dolog vonta magára. Egy világosbarna, jókora plüssmaci ücsörgött elveszetten a hideg, puszta földön. Pöttyös még sosem látott ilyesmit, mindenesetre ez a valami melegnek tűnt. A kölyök óvatosan közelített felé, hogy alaposabban megszemlélje, kiderítse, mivel is van dolga pontosan. Közben a többiek is odaértek, és Pöttyös lelkesen mutatta nekik felfedezését.
- Épp megfelelő a mérte, puha, száraz és meleg – mutatta be a mackót magabiztosan, mintha a plüssjátékok új, avatott szakértője volna – Azt hiszem, kijelenthetjük, hogy ennél ideálisabb fekhelyet keresve sem találhattam volna.
- De hiszen kerested! – jegyezte meg az egyik egér.
- Ez most mindegy! – szólt közbe Röpke, amivel megakadályozta, hogy Pöttyös élesen visszavágjon az okvetetlenkedő cincoginak – A lényeg, hogy a probléma megoldódott. Most már csak az a kérdés, hogyan juttatjuk fel az emeletre?
Erre általános tanácstalanság szállta meg a társaságot. Mindannyian a plüssre bámultak, minta azt várták volna, a mackó majd megmondja nekik a megoldást.
- Mi lenne, ha én húznám, ti pedig tolnátok? – kérdezte Pöttyös, és nem is várta meg a választ, megragadta a mackó egyik lábát, összeszedte minden erejét, és nagyot rántott rajta. Meglepetésére a plüss sokkal könnyebbnek bizonyult, mint ahogy a nyest képzelte... Úgy tűnt, egyedül is elboldogul vele.
El is boldogult, egészen a bástyáig. Ott tanácstalanul torpant meg. Plüssel a szájában képtelen volt felkapaszkodni a függőleges falon. De Pöttyös nem adta fel! Csakhamar felfedezte, hogy a domboldal legmagasabb pontján a bástya kellően alacsony ahhoz, hogy át tudja cibálni felette a mackót.
- Akkor hajrá! – bíztatta saját magát, aztán szájával megragadta a mackót, és égnek meredő popsival, tolatva indult felfelé a dombon. Az egerek szemérmetlenül nevettek a látványtól, de a kölyök épp eléggé fázott aznap reggel ahhoz, hogy fikarcnyit se törődjön velük.
A dombtetőre felérve megpihent kicsit, majd újra nekirugaszkodott, és egyetlen, határozott lendülettel átrántotta a bástya felett a mackót.
A túloldalon, lefelé nehezebb dolga volt. A kert hátsó részét felverte a gaz, tüskés ágak tekeregtek a talajon, kő és téglatörmelék nehezítette a járást, de Röpke, Sün bácsi és az egerek segítettek a fáradságos munkában.
Miután ezen az akadályon is átvergődtek, az udvaron már sokkal könnyebb dolga volt Pöttyösnek.
Az épületbe érve azonban megint izzasztó feladat várt rá: le kellett küzdenie a lépcsőket. Röpke szánakozva nézett az erőlködő kölyökre, de sem ő, sem az egerek és Sün apó nem tudtak segíteni neki. A lépcsőfokok túl magasnak bizonyultak a kurta lábak számára.
A megerőltető feladat végül meghozta gyümölcsét: Pöttyös annak a teremnek az egyik, belső sarkába fektette a mackót, amelyikben eddig is aludt. Elégedetten nézte új fekhelyét, aztán bevackolta magát a mackó ölébe, puha mancsainak egyikét a pocakjára hajtotta, és szinte azonnal el is aludt.
Röpke szeretettel nézte az alvó kölyköt.
- Álmodj szépeket, Pöttyös! – suttogta neki, aztán magára hagyta a jól megérdemelt pihenőjét töltő kölyköt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése