„Maulbertsch jó utódja”
A Pünkösdöt követő szombaton, Mészáros György festőművész 75. születésnapja alkalmából nyílt meg az a retrospektív tárlat, mely négy évtized munkásságából nyújt egy válogatást. A kiállítás mintegy bepillantást enged akár a műhelymunkába is: hogyan születnek meg a monumentális templomi alkotások, milyen fázisok előzik meg a helyszíni munkát. Természetesen láthatjuk az óriási szénrajzokat, a táblaképeket, de a kisebb tanulmányokat, grafikákat, rézkarcokat is. A Műhelymunka címet viselő tárlatot Tóth Csaba festőművész nyitotta meg az alábbi gondolatokkal:
Kedves Közönség!
Először is szeretnék mindenkit megnyugtatni, hogy a legjobb döntést hozta, hogy ma itt van. Ugyanis Magyarországon a mai napon ilyen csúcs minőségű kiállítás nem nyílik meg másutt, az most itt van, Sümegen. De tágítom a kört, mert úgy gondolom, hogy Európában sem… Azért gondolom mindezt, mert nem ismerek más kortárs alkotót, aki az európai képi tradíciót a (borzasztó ellentmondásos) mai kor közegében ilyen minőségben, ilyen kiválóságban felmutatja. Nemcsak Magyarországon, hanem Európában is példátlan.
Képzeljük el magunkat, mintha száz évvel ezelőtt lennénk, egy Csontváry-kiállítás megnyitóján. – Legalább olyan katartikus élményről van szó. Vagy ha mondjuk ötven évvel ezelőtt egy Kondor Béla kiállítás-megnyitón ott lehettünk volna. Ez a mai megnyitó ezekkel egyenrangú, egyenértékű.
Hogy miért nem kézenfekvő ez? Próbálok választ találni erre, megpróbálom megmagyarázni ezt a jelenséget, hogy itt van egy ilyen volumenű életmű, és igazából nem tudunk róla. Nem ismerjük. A 20. századi magyar művészet egyik legjelentősebb életműve, és néhány szűk barát, kolléga és családtagokon kívül a közönség többi része eddig nem ismerte ezt az életművet.
A Holdnak van egy láthatatlan oldala, amit sohase látunk. A világnak is, a magyar képzőművészetnek is van egy ilyen soha nem látható oldala, amit leegyszerűsítve a vidéki képzőművészetnek mondhatunk. Nem pontos a kép, mert a vidéki Magyarország és a centrum, Budapest aránya nem fél-fél arány, mint a Hold esetében. (Épp most hallottam, hogy az NKA-pályázatoknál egy hőtérképet készítettek, és Budapest „izzott”, az ország többi része meg egy-két helyen rózsaszín, a többi hófehér… Ez a magyar valóság.) Tehát hogy egy ilyen hihetetlen életművet nem ismerünk, az nem a mi vétkünk. Ez bonyolult… De hogy egyáltalán ezt az egész helyzetet értelmezni tudjuk: nyilván van ennek egy másik oldala is. Ha mondjuk ez az életmű Budapesten született volna meg, lehet, hogy akkor sem ismertük volna, ugyanis egy végtelenül szerény ember van a művek mögött, akinek egyetlen dolga van: ezeket létrehozni. Az nem a művész dolga, hogy a következő lépést megtegye. Talán ez a két oka lehet annak, hogy egy ilyen kiváló életművet ennyire nem ismer az ország.
Augusztus közepéig itt, a sümegi Püspöki Palotában látható lesz, de csak azok fognak betévedni ide, akik amúgy is megnézik a múzeumot. Igazából ez egy muzeális anyag, ami itt van! A világ legnagyobb múzeumai összetehetnék a kezüket, ha ez a kollekció a tulajdonukba lehetne…
A közönség számára talán nagyképűnek vagy túlzónak tűnnek ezek a kijelentések, de nagyon régóta ismerjük egymást az alkotóval, több évtized kollegiális-baráti kapcsolat van emögött. Én láthattam ennek az életműnek a fázisait: időről-időre, amikor megszületett és a közönség elé került egy-egy korszak, azoknak a kiállításoknak is tanúja lehettem, sőt, nyitottam is már ilyet… De mi az, ami miatt ezeket a szavakat kellett, hogy mondjam, hogy ezeket a jelzőket kellett, hogy használjam?
Itt tetten érhető az európai táblakép tradíciónak az élő, lüktető valósága, amelyik mindenütt körülöttünk szinte már halott. „Rátesszük az ütőerére a kezünket”, és érezzük a lüktetését ezeknek a munkáknak. Ezenkívül van az életműnek egy „magyar” rétege (és ebben nincs semmi nemzetieskedés), ami a Gresham-kör és a római iskola nélkül, és az előbb említett Kondor Béla-életmű nélkül elképzelhetetlen. Az is nagyon hihetetlen, hogy [a római iskolából] Aba-Novák, Szőnyi, Bernáth, Farkas István a Gresham-ből és [a későbbi generációhoz tartozó] Kondor Béla mind együtt vannak mint amolyan előképek vagy mint távoli ösztönző példaképek, de ettől lesz ez Kárpát-medencei magyar festészet. És abból is – említettem – az egyik legkiválóbb!
Ennek az életműnek van egy grafikai és egy festészeti része, és a kettő egyenértékű, sőt párhuzamos, mint a két vasúti sín… Mint ahogy Kondor Bélánál látjuk, a grafika átmegy táblaképpé, itt is erről van szó. Minden kép egy grafikai alkotás monumentális változata: a szín dimenziójával karöltve, mélyítve, kiegészítve, dominánssá, határozottan hangsúlyossá téve… Alapvetően ez a narratív, illusztratív készség az, ami a legsajátosabb jellemzője: elmondani a vizualitás eszközeivel történéseket, amiket megélünk vagy megéltünk, esetleg csak elképzeltünk, vagy valahol az ideák között magunkba hordoztuk. Ezeket látjuk a falakon!
Az is benne van, hogy ez egy sajátos, szűrt modernizmus. Tehát nem az az avantgárd, amelyikkel mindenütt találkozunk! Nézzük a legnagyobb képalkotási struktúrát! Cézanne sejlik föl a képek mögött: az a fajta nagyon erős, nagyon dinamikus konstruktív tér-illúziókeltés vagy tér-szemlélet. – Ez a legerőteljesebb jellemzője Mészáros György munkásságának. Egyáltalán a tér mint a megtapasztalható transzcendenciának az egyik legfontosabb tényezője, mármint hogy a tér végtelen és mint ilyen, állandó transzcendens minőség az életünkben – a mi véges életünkben.
A színekről is hadd beszéljek! A mondandóm vége felé közeledve kell kilyukadnunk az elejéhez. Van itt egy kép, aminek az a címe, hogy Colos. Ő Mészáros Györgynek az általános iskolai tanára volt Tapolcán, aki a kisfiút elhozta a sümegi plébániatemplomba, és megmutatta Maulbertsch sixtináját – mert mindenki annak nevezi, joggal. És itt, a plébániatemplomban fogant meg a festői vágy, hogy őbelőle ez kívánkozik ki. Ha megnézzük azt a fajta színhasználatot, a rózsaszíneket, a vajsárgákat, az álomszerű jelenéseket, víziókat, mind-mind visszacsengenek Mészáros György alkotásain. Tehát nemcsak példa, nemcsak inspiráció, hanem annál több volt számára Franz Anton Maulbertsch. És ezért – habár megfejthetetlen rejtély, hogy egy ilyen életművet nem ismerünk – mégis sorsszerű, hogy mindennek itt kell megmutatkoznia, Padányi Biró Márton püspöki rezidenciáján. Döbbenetes.
Ahogy a „Giotto jó utódja” metaforát használjuk az ő szellemi örökségét továbbvivő templomfestőre, úgy igen, Mészáros Györgyre ezt mondhatom: „Maulbertsch jó utódja”. Egy kicsit a számokkal játszva: 300 éve múlt Maulbertsch születésének az évfordulója, 75 most a Gyurié, a két számot egymásból kivonva, azt kell mondjuk: egy új Maulbertsch…
Ezzel nyitom meg ezt a kiállítást. Vigyék a hírt!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése