1.
A találkozás
Röpke tündér igazán szép helyen lakott. Apró szobája egy hatalmas palota régi falai közt bújt meg. De az otthona nemcsak emiatt volt szokatlan, hanem azért is, mert a palota egy magas domb lábánál épült fel, a dombról pedig egy vár nézett le rá. Röpke ugyan nem tudta, hogy ez mennyire érdekes, egyedi dolog, de azt tudta, hogy az otthona nagyon különleges.
Az épület sok-sok terme közül a tündér egy olyat választott magának, melynek mennyezetét pazar stukkódísz borította. Apró szobácskáját a tekergőző indák, akantuszlevelek közé rejtette. Cseppet sem zavarta, hogy a terem vakolata lepereg, az ajtó kopott, az ablakok pedig opálosak a portól. Ő nem ezt látta, hanem a vakolat mögül előbukkanó gyönyörű festményeket, az ajtó szépen kidolgozott dobozzárát, az ablakon túl pedig a hajdan csodás palotakertet, ahol szívesen időzött kedvenc faágán ücsörögve.
Ahogy az épület, úgy Röpke sem volt mindennapi tündér. Másként látta a világot, mint a társai. Ha esett az eső, nem rejtőzött levelek alá. Ha fújt a szél, felé fordította arcát. Ha sütött a nap, együtt táncolt a napsugarakkal, és hálás volt a fényért, a melegért, az életért.
Röpke keveset pihent, s mindig figyelt. Figyelt a hangokra, illatokra, mozdulatokra. Így volt tudomása olyan dolgokról, melyekről a többieknek nem.
Tudta például, hogy az öreg Sün bácsi, mielőtt éjszaka vadászni indul, sosem balról kerüli meg a fatörzset, melynek gyökerei a fészkét rejtik. Mindig jobb felől indult útnak, mert – így hitte –, akkor sikeresebb az éjszakai portyája.
Az is tudta, hogy ha a szél a palota északi része felől, a Tarisznyavár irányából ront az épületre, akkor különösen rossz kedve van valamiért. És azt is tudta, hogy pár nappal ezelőtt különleges vendég érkezett a palotába.
Az apró nyestkölyök védtelen volt, és nagyon félt. Röpke akkor bukkant rá, amikor az egyik terem falfestményének gesztenyelevelében gyönyörködött. A pici jószág reszketve kuporgott a terem legsötétebb sarkában. Bundája csapzott volt és sárfoltok csúfították. Riadt tekintetét Röpkére függesztette, mintha attól tartana, hogy a tündér bármelyik pillanatban valami rosszat tehet vele.
Röpke gondolatai azonban egészen más irányba kanyarodtak. Ő már azon morfondírozott, hogyan tudna segíteni a kölykön. Lassan közelebb repült hozzá, és halkan megszólította:
- – Szia!
A nyest nem válaszolt.
Röpke leszállt elé a poros parkettára, és kedvesen rámosolygott.
- – Az én nevem Röpke. Téged hogy hívnak?
A kölyök remegése mintha enyhült volna, de a válasszal nem sietett, ezért a tündér folytatta:
- – Itt lakom, ebben a hatalmas épületben. Arra van a szobácskám – mutatott a terem nyitott ajtaja felé, s közben egy kicsit közelebb ment a nyesthez – Meg tudod nekem mondani, hogyan kerültél ide? – nem kapott választ – Hol vannak a szüleid? – érdeklődött tovább, de mivel a nyest makacsul hallgatott, gondolta, máshonnan közelíti meg a dolgot – Mondd, éhes vagy?
A kérdés hatására a kölyök szemei mohón felcsillantak, és picit közelebb húzódott a tündérhez.
- – Nagyon-nagyon éhes vagyok! – mondta neki halkan.
- – A kertben van alma és körte. Szereted?
- – A tojást szeretem a legjobban, – mondta őszintén a kölyök – de az alma is nagyon jó lesz.
- – Örülök! – mosolygott rá a tündér – Gyere, megmutatom, hol találod meg.
Röpke felreppent, és elindult az ajtó felé, de a nyest nem követte. Megint ijedten nézett a tündérre.
- – Jöhetsz bátran! Nincs itt semmi, amitől tartanod kellene.
A kölyök félénken kapkodta a tekintetét ide-oda, és csak nagyon lassan mozdult meg. Amennyire tudott, a földhöz lapulva indult a tündér nyomába, és még mindig reszketett a félelemtől. Röpke sajnálkozva nézett rá. Arra gondolt, valami vagy valaki nagyon megijeszthette a kis állatot.
- – Nem kell félned, higgy nekem! – biztatta – Elsőre talán ijesztő ez a nagy ház, de igazából csendes és nyugodt. A kertben lakik Sün bácsi, a bástya falában gyíkok tanyáznak, az egyik teremben pedig denevérek élnek, meg van még pár rókacsalád a domboldalban, de ők a kertnél közelebb soha nem merészkednek.
Mire Röpke mindezt elmondta, meg is érkeztek a kertbe, a nyest pedig egészen megnyugodott. Már nem remegett, nem lapult a földhöz, és kíváncsian szimatolt bele a friss levegőbe. Orra gyorsan rálelt az almákra, hangosan korgó gyomrának nem kellett sokat várnia a finom csemegére. Miután jóllakott, álmosan vánszorgott a fa tövéhez, nagyot ásított, lekuporodott, s mielőtt elaludt volna, még megköszönte Röpkének az almákat, és elárulta, hogy Pöttyösnek hívják.
Így ismerkedett meg Röpke és Pöttyös. A tündér örömmel vegyes aggodalommal szemlélte a szunyókáló kölyköt. Attól nem tartott, hogy talán le kell mondania eddig többnyire magányos életéről. Jobban aggasztotta a gyanú, mely befészkelte magát gondolataiba, hogy ha ételről van szó, a nyestkölyök nem fogja mindig beérni almával vagy körtével.
(folyt.köv.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése