2.
A titkos lépcső
Pöttyös érkezéséig Röpke élete olyan volt, mint egy békés, mély, nyugodt felszínű tó. A kis nyest alaposan felkavarta ezt az állóvizet! Hamar kiderült, hogy a tündérnek az okozza a legkisebb fejfájást, hogy mit egyen a nyest. Pöttyös ugyanis felfedezett néhány takaros tyúkólat a közelben, ahonnan viszonylag könnyedén szert tett egy-egy tojásra. Alma és körte is bőven akadt még a kertben, bár a hajnalok lassacskán egyre hűvösebbek lettek.
Pöttyös kezdeti félelme hamar elpárolgott, és gyorsan összebarátkozott a palota többi lakójával. S még ha olykor szeleburdi és meggondolatlan volt is, a legtöbben gyorsan megszerették barátságos és segítőkész természete miatt.
A kis nyest kíváncsian és fáradhatatlanul fedezte fel a palota minden zegzugát, a pincétől egészen a padlásig. Az óriási épületben a kölyök képes volt naphosszat bóklászni a falak között, s mindig rábukkant valami új, érdekes, addig nem látott dologra. Ilyenkor aztán hosszasan faggatta az általában vele tartó Röpkét az érdeklődését felkeltő dologról.
Egyik alkalommal a tündér azt a termet mutatta meg a nyestnek, melynek halvány rózsaszín falait festett virágvázák, s bennük pompázó virágok díszítették. Röpke szívesen időzött a képek előtt, szeretett gyönyörködni a piros, kék, sárga virágokban. Pöttyöst kevésbé érdekelték a falak, ő inkább felugrott az egyik ablakpárkányra, és élvezte, hogy pocakjára süt a délutáni napfény.
De nem sokáig volt képes tétlenül feküdni, főleg miután szemei megakadtak az egyik sarokban megbújó, keskeny csigalépcsőn. A kis nyest kíváncsisága rögtön fellobbant, és kérlelni kezdte Röpkét, hogy nézzék meg, hova vezet a lépcső.
- Egy sötét, poros terembe lehet lemenni rajta. Nincs ott lent semmi különös – próbálta Röpke lebeszélni a nyestet arról, hogy elinduljon lefelé.
De Pöttyös addigra már elhatározta, hogy utánanéz a dolognak. Az első lépcsőfokról szólt vissza Röpkének:
- Nem baj. Nézzük meg! Hátha találunk valami érdekeset.
A tündérnek nem volt ideje tiltakozni, a nyest fürge léptekkel leszaladt a lépcsőn. Röpke kelletlenül repült utána.
Odalent ugyanolyan boltíves termet találtak, mint fent, csak itt a falak sokkal csúnyábban festettek: a fehér felületet firkák borították, a sarokban pókhálók függtek, a padló poros volt, dohos szag terjengett.
Pöttyös kíváncsian és bátran szaladt körbe a falak mentén, és kis híján belepottyant egy tátongó lyukba.
- Nahát! – kiáltotta meglepetten – Ez meg mi a csuda?
- Az épület alatt folyosók húzódnak – felelte Röpke, aki inkább a csigalépcső közelében várakozott. Nem fűlött a foga ahhoz, hogy beljebb menjen. – Nem tudom, mire szolgálnak, és nem is voltam még lent soha. A denevérek mesélték.
- Laknak lent denevérek? – kukkantott Pöttyös a lyukba, de mielőtt Röpke válaszolhatott volna, váratlanul furcsa, ijesztő hangokat hallottak kiszűrődni az üregből. Olyan volt, mintha valaki kaparászott volna a falon, s közben hörgött, morgott, dörmögött. Mély, barátságtalan hangja visszaverődött a falakról, és betöltötte a teret. Pöttyös hátán égnek meredt a szőr, és egyetlen, hatalmas szökkenéssel átugorva a nyílást, villámsebesen rohant fel a csigalépcsőn az emeletre.
- Pöttyös, gyere vissza! – szólt utána Röpke nevetve, és az ő nevetéséhez valaki másé is csatlakozott.
Pöttyös megtorpant a csigalépcső tetején, onnan nézett vissza a tündérre.
- Nem kell megijedni – mondta neki Röpke mosolyogva – Ez csak Bolyhos, a denevér.
Pöttyös szárnycsattogást hallott, és kisvártatva megjelent a hang gazdája, egy kicsi, szürke denevér. Megkapaszkodott a kölyök feje felett a mennyezeten, és rosszallóan pillantott le rá.
- Teringettét, te nyest! – kezdte korholni - Ha nem tudom kipihenni magam az éjszakai vadászatra, nehezen fogom megtölteni a bendőmet.
Mivel Pöttyös pontosan ismerte a korgó gyomor kellemetlen érzését, halkan bocsánatot kért ugyan a denevértől, de rögtön hangot is adott felháborodásának:
- Akkor sem volt szép, hogy így rám ijesztettél!
- Az sem volt szép, hogy felvertél az álmomból! – vágott vissza rögtön a denevér.
- De nem tudtam, hogy ott alszol! – védekezett Pöttyös – Te viszont szándékosan ijesztgettél!
Bolyhos erre halkan hümmögött, és fészkelődni kezdett a mennyezeten. Először kinyújtotta jobb lábát, majd a bal lábát, aztán a szárnyait tárta szét, végül nyaktekergetéssel fejezte be a tornagyakorlatokat. Aztán visszapillantott Pöttyösre, és azt mondta neki:
- Igazad van. Most én kérek bocsánatot.
Pöttyös nem sietett a válasszal, farkasszemet nézett Bolyhossal, amivel sikerült zavarba hoznia a denevért.
- Jól van, túlzásba vittem! – ismerte be végül Bolyhos – Ha ennyire tudni akarod, mi van odalent, elmondom. Hosszú, keskeny alagutak. Nagyon sötétek és porosak, és nincs bennük semmi szép, csak omladozó falak vannak meg pókháló mindenütt.
- De ha ennyire csúnya, te miért ott laksz? – szegezte neki Pöttyös a kérdést.
- Mert nagyon csendes. Általában – válaszolta Bolyhos visszacsempészve hangjába a szemrehányást.
- És teljesen egyedül vagy itt? – faggatózott tovább Pöttyös.
Bolyhos rápillantott Röpkére, és elmosolyodott.
- Nem vagyok mindig egyedül. Egy kedves barátom meglátogat időnként.
- Szívesen jövök – mosolyodott el Röpke is – Tudod, Pöttyös, ha Bolyhos nem vigyázott volna a virágos képekre, már eltűntek volna a falakról.
- Tényleg? – kérdezte Pöttyös.
- Igen – vette vissza a szót Bolyhos – Egyszer egy elvetemült patkánybanda tönkre akarta tenni a falképeket, de őket is sikerült megijesztenem, – mesélte büszkén Bolyhos – és egykettőre kitakarodtak az épületből. De most már igazán aludnom kellene egy kicsit – ásított egy nagyot a denevér.
- Jó pihenést! – mondta neki Röpke.
- Köszönöm! – válaszolt Bolyhos, és visszarepült a sötét üregbe.
- Gyere, Pöttyös! – szólt a tündér halkan a nyestnek – A padláson még nem jártál. Nézzük meg!
Az utolsó hangfoszlány, ami még elérte Bolyhos fülét, halk, távolodó kopogás volt, amit Pöttyös körmei keltettek a folyosót borító kövezeten.
(A mese első része itt olvasható!)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése