Röpke tündér meséi (V.)

 

5. Nyestkölyök büntetésben

 

Pöttyös bosszankodott. Morgolódott, mérgelődött, dohogott, zsémbeskedett.

Röpke kizárta, egyszerűen kizárta a kastélyból! Nemrég még az épületben játszott, most pedig kint kell gubbasztania az udvaron. A hátsó kert bástyáján feküdt a pocakján, mancsai hanyagul lógtak lefelé. Meredten bámulta az előtte araszoló csigát, amelyik – legalábbis a kölyök számára úgy tűnt – hosszú percek óta nem haladt egy tapodtat sem. Pöttyös mérgében nagyot fújtatott, mire a közeli fán tanyázó varjú gúnyolódni kezdett vele:

-     - Kár, hogy ilyen lassú jószág, nem igaz, Pöttyös? De ne aggódj, talán másnap estére visszajutsz a palotába! – nevette el magát a madár rémes, fülsértő hangon. Pöttyös olyan csúnyán nézett rá, ahogy csak telt tőle. A szúrós tekintet láttán a szemtelen holló úgy ítélte, bölcsebb, ha odébb áll.

Pöttyös letörten nézett ismét a csigára. „Tényleg holnap este lesz, mire átér a bástya túloldalára?” – gondolta elcsüggedve. 

A kölyök aznap reggel nagyon felbosszantotta Röpkét, aki úgy ítélkezett, Pöttyös addig nem mehet vissza az épületbe, amíg a csiga keresztül nem mászik a bástya tetején. A kölyöknek tehát bőven volt ideje elgondolkodni a történteken. És most, hogy már órák óta a bástya tetején időzött, gondolatai kezdetek másképp összerendeződni, mint korábban. Visszaemlékezett a reggelre, majd az azt követő veszekedésre, és ettől valami olyasmit érzett, amit korábban még nem. Kis mellkasát mintha összeszorították volna, vergődött az aggodalomtól, nyomasztotta a tudat, hogy ezúttal annyira megbántotta a tündért, hogy az talán soha többé nem is akarja látni. Akkor pedig neki el kell mennie innen, hiszen ez Röpke otthona.

Ez a lehetőség szörnyen megrémítette a kölyköt. Képtelen volt tovább egyhelyben, tétlenül heverni. Valahogy ki kell engesztelnie Röpkét! Most nem elég egyszerűen bocsánatot kérnie. A tündérnek éreznie kell, hogy fontos Pöttyös számára, és a kölyök már ki is találta, mit fog tenni, hogy ezt bebizonyítsa. Talpra kászálódott, kinyújtotta elgémberedett tagjait, majd leugrott a bástyáról, és elindult.

Nem készült messzire menni, mégis fáradságos út állt előtte. Az volt a terve, hogy megmássza a várnak otthont adó, meredek oldalú hegyet, ahol gyönyörű, lila és sárga ökörfarkkóró ringatózott a szélben. Tudta, hogy Röpkének mindkettő nagyon tetszik, ezért elhatározta, szed egy szép nagy csokorral a tündér számára.

Lassan, hosszasan kapaszkodott felfelé. A hegyoldal meredekebbnek bizonyult, mint lentről nézve, a virágok azonban kárpótolták Pöttyöst a fáradozásáért. Az ökörfarkkórók magasra nőttek, dúsan virágoztak. „Micsoda mutatós csokor lesz belőlük!” -  gondolta Pöttyös boldogan, és nekilátott összegyűjteni a virágokat. Hamarosan egész szép kupacot halmozott fel, ezért megállt kicsit pihenni. Csak ekkor vette észre, hogy közben az idő nagyon elromlott: sötétszürke felhők tornyosultak a város felett, a szél is elkezdett fújni, és egy hatalmas mennydörgés kíséretében Pöttyös orrán egy esőcsepp landolt. Nem volt más választása, be kellett látnia, hogy muszáj visszasietnie a palotába. Összefogta az ökörfarkkóró-csokrot, és lassan, háttal araszolva lefelé, elindult a hegyről, óvatosan húzva a virágokat. Az eső azonban rohamosan közeledett. Egyre sűrűbben hullottak a cseppek, villámlott és dörgött, a szél cibálta a magasra nőtt füvet, Pöttyös bundáját, és ellopott egyet-egyet az összegyűjtött csokorból.

A kis nyest kétségbeesve nézte, ahogy a virágait szétszórja a gonosz, viharos szél, de semmit sem tehetett ellene. Végül belátta, nem tud Röpkének egyetlen szál virágot sem vinni. Megfordult hát, hogy amilyen gyorsan csak tud, lemenjen a hegyről, de ekkor az eső már valósággal ömlött, a talaj pedig sárossá, csúszóssá vált. Hiába próbált körmeivel kapaszkodni, Pöttyös megcsúszott, és elkezdett lefelé szánkázni a hegyről. A palota kertjét határoló bástya ijesztően gyorsan közeledett, de a kölyök szerencséjére épp az útjába esett egy bokor, aminek egyik ágát sikerült elkapnia, és lefékeznie magát mielőtt a bástyának csapódott volna. Azért így is rendesen megütötte a hátát, de tudta, az eset sokkal rosszabbul is végződhetett volna.

Sietve felkászálódott, nagy üggyel-bajjal átverekedte magát az esőtől síkossá vált bástyán, és gyorsan berohant a palotába. Mielőbb szeretett volna hozzábújni meleget adó mackójához, de alig toppant be a kapualjba, Röpkébe ütközött. A tündér nem tűnt boldognak.

-     - Mégis hol a csudában jártál ebben az ítéletidőben? Nem azt mondtam neked, hogy maradj a bástyán? Nézd meg magad, csupa sár és víz vagy! Jaj, Pöttyös, nem tudok vigyázni rád, ha te magad fittyet hánysz a biztonságodra! Annyira aggódtam, és olyan nagyon mérges vagyok, és úgy aggódtam, nem is hinnéd…

A tündérből úgy áradt a szó, mint egy kiöntött folyó. Pöttyös szeretett volna bocsánatot kérni, megmagyarázni a dolgot, megnyugtatni Röpkét arról, hogy semmi baja, de képtelen volt szóhoz jutni. Csak nézte hát a mérgelődő apróságot, és egyszer csak, váratlanul, Röpke legnagyobb megrökönyödésére, azt mondta:

-        - Köszönöm!

A tündér szava elakadt. Először kérdőn majd értetlenül nézett a kölyökre.

-        - Hogy mondtad?  - kérdezte Röpke.

-        - Azt mondtam, köszönöm! – felelte Pöttyös – Még sosem köszöntem meg neked semmit, azt hiszem. Pedig olyan sokat tettél értem, Röpke. Ne hidd, hogy nem vagyok hálás! Nagyon hálás vagyok! Virágot szerettem volna szedni neked, de jött az eső meg a szél, és…

-     - Azért kapaszkodtál fel a hegyre, hogy nekem virágot szedj? – szakította félbe a tündér.

- Igen. Igazából szedtem is, de a szél mindet ellopta. – panaszkodott szomorúan a kölyök. – Annyira bántott a reggeli dolog. Megijedtem, hogy talán nem maradhatok az otthonodban.  - De nem szándékosan tettem tönkre a festést. Sajnálom!

Röpke mosolyogva nézte a csapzott kölyköt.

-        - Gyere! Mutatok neked valamit – mondta neki, és intett, hogy kövesse.

Útközben szelíden korholta a kölyköt:

-        - Nagyon mérges voltam rád, ez igaz. Különösen azért, mert már többször is megkértelek, ne ugrálj olyan vadul a padláson. Ennek ellenére, ma reggel ismét megtetted, és ez most katasztrofális következményekkel járt.

A tündér abba a terembe vezette Pöttyöst, ahol a kölyök ugrándozása miatt rengeteg, vékony festésréteg potyogott le a mennyezetről a padlóra. Röpke intett a kölyöknek, hogy nézzen fel. Pöttyös nem örült neki, hogy a tündér szembesíti tettének következményével, de felpillantva egész mást látott, mint amit várt. A mennyezet telis-tele volt gyönyörűen megfestett virágmintával. Kék, lila, sárga és rózsaszín virágok virítottak a falon zöld, tekergőző indák közül előbukkanva.

-        - Továbbra sem szeretném, ha a padláson randalíroznál – mondta Röpke szigorúan, - de el kell ismernem, hogy ennek köszönhetjük ezt a látványt. Szóval, mégiscsak hoztál nekem virágot, Pöttyös! Soha el nem hervadó virágokat.

 

A tündér és nyest belefeledkezett a csodaszép látványba. Röpkének az járt a fejében, mennyi titkot rejthet még ez a hatalmas, öreg épület! Pöttyös pedig arra gondolt, milyen szerencsés, hogy ilyen barát jutott neki.

A csendet Röpke törte meg:

-       - Még egy fontos dolgot tudnod kell, Pöttyös.

-       - Mit kell még tudnom? – kérdezte az elálmosodott kölyök.

-      - Azt, hogy a palota nemcsak az én otthonom, hanem a tiéd is.

A viharfelhők végül elvonultak. Röpke még elidőzött  kicsit a virágdíszes mennyezetet csodálva, Pöttyös pedig végre hozzábújhatott a mackójához otthonának biztonságos falai között.