„..az előbbinél jobb-izlésű,
csinos formába öntetett…”
Kopácsy Józsefre emlékezünk idén, születésének 250. és veszprémi püspöki beiktatásának 200. évfordulóján. Nekünk is fontos, hiszen tevékenységével a sümegiek mindennapjaira is hatást gyakorolt, sőt a Püspöki Palota építéstörténetében is nyomot hagyott. Róla mesélünk blogunk hasábjain.
Elszegényedett kisnemesi családból származott, taníttatni nem tudták, de már korán felfigyeltek rá pártfogói, és ezek az egyházi személyek támogatták a tehetséges fiú taníttatását. Sebő József tanár úr a Veszprémi Szemlében írja róla, hogy napszámba járó kőműves édesapja mellett a kis Jóska „talicskázta a kőművesek keze alá a téglát, követ, homokot”, sőt, a fiúcska „a ministrálásért kapott aprópénzt is hiánytalanul hazavitte édesanyjának. Egy Gulden István[1] nevű kispapnak tűnt fel először az élénk eszű fi, aki talpraesett feleleteivel sokszor jókedvre derítette.”
Szülővárosában, Veszprémben járt gimnáziumba, majd Pozsonyban tanult egyházjogot, -történelmet és egyházi irodalmat, melyeket később tanított is. Zircen szentelték pappá, és lépésről-lépésre bejárva az egyházi hierarchiát, végül egészen a legmagasabb méltóságig, a hercegprímási címig jutott. (Azonos nevű unokaöccse törvényszéki elnök lett. Nemesi címerük magas sziklára kapaszkodó szarvast mutat.)
Kiváló szónoki tehetségének köszönhetően többször mondhatott beszédet – alapkőletételnél és ravatalok mellett egyaránt. Az 1811-es pozsonyi országgyűlésen még veszprémi káptalani küldöttként vett részt, majd az azt követő, 1825-ös reformországgyűlésen már püspökként – itt hangzott el Széchenyi István híres beszéde, a kor szokásával ellentétben magyar nyelven, s ismert felajánlásához számosan csatlakoztak, köztük ő is, kétezer ezüstforinttal és kamataival. Az 1839/40. évi országgyűlés megnyitóján (immár érsekként!) magyarul köszöntötte a királyt.
Egyházi feladatai mellett a magyar nyelvújítás lelkes pártfogója és az irodalom szorgalmas művelője volt (franciából fordított), irodalmi munkásságáért 1831-ben a Magyar Tudományos Akadémia[2] tiszteletbeli tagjává választották.
A magyar nyelv ügyét Kopácsy József számos intézkedéssel támogatta: Elrendelte például a magyar nyelvű anyakönyvezést, méghozzá két példányban kellett vezetni az egyházaknak az anyakönyveket a keresztelésekről, a másodpéldányt pedig az illetékes törvényhatóság levéltárában őrizték meg. Püspöki körleveleit (circuláréit) is magyar nyelven jelentette meg, és minden plébánosnak elküldte kinyomtatva. Az ő költségén adták ki Kézai Simon Magyar krónikáját 1833-ban.
Sokat időzött Sümegen, amely ezekben az évtizedekben a veszprémi püspökök második lakóhelye volt. Itt életet váltott, s „hajnali kakasszóra ébredő csizmás püspökké vedlett át”, aki a püspöki uradalmat mintagazdasággá változtatta. – írja Sebő József, Darnay nyomán.
„Híres nagygazda volt Kopácsy József veszprémi püspök, aki 13 évig taposta Sümeg hársfáktól szegélyezett sétaútját, mely a püspöki kastélytól a sarvalyi erdőig vezetett. A Fehérkövek mögül feltányérozó nap kint találta a bagariacsizmát húzott püspököt ereki gazdaságában. […] 1838 húsvét hetében császári pecsétes levél érkezett a sümegi postahivatalhoz. Geischleger János uram, a postabérlő előírt rendelet szerint felöltötte zsinóros díszruháját, felkötötte rézveretes kardját, személyesen kézbesítette Kopácsy püspöknek a legfelsőbb kézből eredő levelet. A díszbe való kiöltözés ezúttal nem a püspöknek, hanem a kétfejű sasos császári pecsétnek szólt, amelyik ott piroslott a hivatalos levél hajtókáján. […] A késő délutáni nap benn feküdt a püspökkert zöldellő fasoraiban. Azt rótta nagy léptekkel – felizgult kedélyének csillapítására – a bíborkalap várományosa. A Fehérkövek erdős magaslatáról lehallatszott a kakukkszó, az csalogatta az izgalmaival birkózó püspököt hosszabb erdei sétára. […] A kedélyében lecsillapodott püspök gondolataiban elmélyedve – a lankás hegyi úton – a szőlők között ballagott hazafelé. Lefelé jöttében, ahogy az empíre oszlopos Kisfaludy szőlőhajlékához ért, hangos beszélgetés, víg pohárkoccintás ütötte meg fülét. […] Vidáman koccintgatva, éppen a borkorcsolyának szánt sonkacsánkot falatozták, amikor rájuk nyitott Kopácsy püspök. De ugyancsak torkán rekedt a baráti üdvözlő szó a főpapnak, amikor – a nagycsütörtöki húsvéti böjt közepén – megpillantotta a késre tűzött sonkafalatokat barátai kezében:
– Ej, ej, fiaim, hát ti ilyen keresztények vagytok, így tartjátok meg a böjtöt? […] Téged, Sándor bátyám [ti. Kisfaludy Sándor], mentesít korod a böjttől! De te, Ferkó öcsém [ti. Deák Ferenc], megérdemled a pirongató szót! Annál is inkább, mert húshagyó kedden – hogy ebédre vendégem voltál – én csak a fele böjtöt engedtem el néked!
Deák Ferenc, szokásához híven, bozontos szemöldökét mozgatva, mosolyogva válaszolt a püspöki kegyurának:
– Méltóságos püspök uram, telepedjél csak közibénk, nyomban megnyugtatom mindkettőnk lelkiismeretét. Igaz, hogy csak a fele böjtöt engedted el nekem, de volt ám magamhoz való eszem, mert a böjt másik felét elkértem asztalszomszédomtól, Marki[3] nagypréposttól!”[4]
1834. február 15-én állította ki a dispenzáló (kivételes házassági engedély) levelet az idős Kisfaludy Sándor számára, hogy újra házasodhasson az ifjú Vajda Amáliával. Jól ismerte az idős – és immár özvegy – költőt, és a Darnay által lejegyzett anekdotáknak biztosan volt valóságalapjuk kettejük kapcsolatáról, gyakori találkozásairól is. Tudjuk pl., hogy Kisfaludy Sándor somlói szőlőbirtoka vétel útján[5] Kopácsyhoz került.
Feltételezhető (pusztán az évszámokból kifolyólag is), hogy a püspök jól ismerhette a tanulmányairól hazatérő, és apja kékfestő műhelyében munkálkodó ifjú Ramassetter Vincét is, nem különben az édesapját, Leopoldot, a sümegi főbírót. Vitás ügyekben amúgy is összeakaszthatták bajuszukat a püspökkel a városatyák, így történt ez 1835. november 21-én is, mely napon a város ősi privilégiumát őrizve határozatban jegyezte fel: „Szakmári Antal Szür Szabó Mestert f. 19-iki estvéli 7 órakor két Hajdú által az uradalmi Börtönbe kísértetni akarta, azonban az ezen törvéntelen parantsuknak nem engedelmeskedvén csakugyan a Hajdúk, anélkül, hogy megkötöznék és el kísérnék volna, el mentek”. Mivel azonban a Contractus 1. pontja azt rendeli, hogy „Személlyeket vagyonikba háborgatni, vagy hurcoltatni a Városiakat az Uradalomnak Szabad nem lévén: … Püspök Urunk elébe [az ügyet] orvoslás végett terjeszteni fogja.”[6]
Kopácsy József képmása a Magyar Nemzeti Múzeum Történelmi Képcsarnokából
A Társalkodó 1837-es számából pedig megtudhatjuk, hogy az „Ujesztendő’ napján ezen mezőváros’ [ti. Sümeg] tanácsában azon közkivánat lobbant-fel, hogy nem is várt földesurát és tisztelt megyés püspökét, a’ mindennapinál diszesebb móddal üdvözölve, nyilványítsa hódolását.” Hódolásukban a helybeli plébános, Svastics Károly volt „szónokjuk, mit ez örömmel teljesített. Déltájban tehát a’ plébános felvezeté hiveinek képviselőjit, hozzájok csatolván magokat az uradalmi tisztek is.” A rövid, de cirkalmas köszöntő beszédre „a’ helybeli se nem csinos, se nem kényelmes, és ha Kopácsy sokáig él, mint minden közelebb ismérője ’s tisztelője kivánja, bizonyosan jobb karba jutandó vendéglőben” került sor. A múlt évi pünkösdi látogatását is felemlegették, amikor a püspök itt bérmált, s kifüggesztetett a mellképe a városháza dísztermében, örök emlékül és hálából. „Azon a napon estve a’ város, ha nem pompásan is, mi illy helyeken ki nem kerülhet, hanem kitelhetőleg, és inkább jó szándékot mutatólag, mint mesterileg, ki lőn világosítva.” Az 1799-es tűzvészben elégett templomtoronyra órát is Kopácsy püspök 600 forintos adományából állíttatott a város[7]. „S már jóval ez előtt a’ sümegi ispotálynak jobb élelmére évenkénti 208 ftot is alapitott, örök időkre. Ugyanazon ispotály’ szomszédságában 1100 fton egy házat vett, ’s azt költségein felépitvén, azzal az ispotályt megnagyobbitotta, ’s tőkéjéül ismét 500 frtot ajándékozott.” „’S most legujabban sok ezer tanitó-könyvet nyomtattatott a’ maga költségin, mellyeket megyéjébe szétküldvén, a’ szegényebb tanuló-gyermekeknek osztogattat ajándékba.” Számos, helyi vonatkozású jótéteménye felsoroltatott az újság hasábjain, a kortárs Kisfaludy Sándor verssorait juttatva eszünkbe:
Az ember él hal. Gazdagot és szegényt,
Koldust, királyt egy sírba nyel a’ halál,
Volt ’s nincsen: és megmondva léte.
Por vala, por leszen, a’ mi csak por.
De a’ ki jót tesz, ’s nemzeti érdemek
Által jeles lesz, holta után is él:
Mert tette él a’ föld’ porának;
Tette hat a’ maradékra által.
Természetesen a mezőváros földesura nem az említett vendéglőben szállt meg, hanem saját kastélyában, melyről a cikk írója ekképp fogalmaz: „a’ mostani püspök által egészen uj, az előbbinél jobb-izlesű, csinos formába öntetett, ’s mint hallom, belül is egészen ’s nagyobb díszszel megujúlt”.[8]
Petrich András: Sümeg vára’ omladéka Kisfaludy Sándor kertjéből nézve – részlet, 1820 körül
A Padányi Biró Márton püspök által megálmodott és megépíttetett sümegi palota ugyanis valóban több átalakuláson ment át a XIX. században. 1964-ben Koppány Tibor és Lenner József még így összegezték az építéstörténet akkori ismereteit:
„Petrich rajzának legfeltűnőbb része a kastély nyugati rizalitja: háromtengelyes homlokzata felett íves-volutás, copf jellegű oromzat van, rajta öt vázával és a középen levél- vagy virágfüzérrel keretezett címerképpel. Hitelességében nem kételkedhetünk, hisz Petrich – Kisfaludy Sándor barátjaként – sokat járt Sümegen a XIX. század első három évtizedében. […] A Petrich által lerajzolt rizalit helyén ma egyszerű, vidékiesen klasszicizáló homlokzatot találunk. Építésére semmi adatunk nincs. Nagyjából az 1830-40-es évekre tehető…”
A több évtizeddel ezelőtti kutatási eredményeket természetesen többször is adódott alkalom átértékelni, de azóta sem cáfoltak rá a falkutatások. Bár a kerti oromzat bontásának pontos ideje még mindig ismeretlen, nagy valószínűséggel Kopácsy József püspöksége alatt történt. Ezzel zárult le a Padányi-Koller-Bajzáth püspökök sorával jellemezhető, még viszonylag lakott időszaka az épületnek, mert utána főleg vadászkastélyként használták tulajdonosai.
Darnay Kálmán, a sümegi helytörténetírás vezető alakja szerint a Biró Márton haláláig, 1762-ig egészen be nem fejezett kastélyt későbbi utódja, Bajzáth József újíttatta meg és rendeztette be teljesen. Egyúttal ő volt az utolsó, Sümegen sokat tartózkodó, még ha nem is itt székelő püspök, ugyanis ő fejeztette be a Fellner Jakab által tervezett új veszprémi palotát. Darnay többször is járt a sümegi palotában, Rott Nándor püspök meghívására is. Talán éppen az egyik ilyen vendégeskedés élményeit lejegyezve olvashatjuk tollából:
„Az égboltját járó nap hanyatló sugarai végigsiklottak a kertre néző erkélyes terem intarziás empire bútorain. Megcsillant a rokokó díszes tabernákulumos szekrény aranyozott verete. Bajzáth József püspök egykori bútorzata, ki negyedszáz évig [ti. 1777-1802] volt a püspöki kastély lakója.
Elköszönés után a hűvös folyosóról újra beléptem a nagy ebédlőbe. Búcsúpillantást akartam vetni Biró Márton művészileg megfestett képére, Maulbertsch mester alkotására. Tekintetemmel végigjártam a háromszáz éven át városunkban élt püspökök arcképeit. A régiek közül együtt van majdnem valamennyi, csak éppen a később hercegprímási székbe ültetett Kopácsy József nemes vágású arcával, széles homlokával nem találkoztam, aki nagy barátságot tartott fönn az utcai kaszinózó táblabírákkal. Pedig nem hiányzik egykorú képe a kegyúri plébániák faláról sem, sőt még Sümeg város tanácstermét is közel száz év óta díszíti…”[9]
– Darnay Kálmán talán téved (nem először tenné), amikor Maulbertsch mesternek tulajdonított olajképet feltételez a sümegi palota falain, de az általa említett tanácstermi portét már igazolta előttünk a fentebb idézett, 1837-es újságcikk.
Darnay szerint ugyancsak Kopácsy József falaztatta több helyiségre az atlaszos erkély feletti dísztermet, az átalakítás pedig értelemszerűen 1834 után történt, hiszen akkor tartották az utolsó zalai megyebált az épületben. Megtréfált táblabíró-kisasszonyok[10] címmel egy érzékletesen megfestett anekdotából értesülünk az utolsó megyebál részleteiről, melynek a sümegi kastély egykori díszes bálterme adott otthont:
„A ferenciek templomára néző homlokzata mögé hatalmas nagy termet tervezett a – finom műízléssel megáldott – püspök [ti. Padányi Biró Márton]. Közel száz évig ez volt Dunántúl legszebb helyisége, ahol nemegyszer tartottak megyegyűléseket is. […] Itt zajlottak le negyedszázad év óta Dunántúl leghíresebb báljai. […] A társaságot szerető Kurbélyi püspököt sokszor altatta el a hálójába átszűrődött minüettek halk zenéje. A nagy vadászt, Makay Antalt pedig nem zavarta – ha a vadűzés élvezetétől kifáradt testével nyugodni tért – az english és strassburgisch ütemes zengedezései. De Kopácsy Józsefnek már nem volt ínyére a megyegyűlések hangos szava, még kevésbé a táncestek cécói. Egyik szép napon falat húzatott, társalgóvá alakítva át a terem egyharmadát.”
Ma már úgy gondolják a kutatók, hogy a műmárvány borítású, stukkós díszítésű nagytermet Kovács Zsigmond püspök bontatta több részre, valamikor 1877 után. Az ő nevéhez fűzhető sok egyéb belső átépítés is, pl. a körbefutó udvari folyosó építése, mely ma is egységes hangulatot kölcsönöz a kastélynak.
De térjünk vissza Kopácsy püspök sümegi tevékenységére, mert a korabeli újságok több jótéteményét is megörökítették:
1841 tavaszán „Sümeg püspöki mezővárosban, Rendek felől a’legszélső háznál tüz támadván, a’ dühöngő szél segitségével egy pár óra alatt 240 épületet elhamvasztott, mi által a’ lakosoknak egy harmada véginségre jutott.” Kopácsy József „azonnal olly rendeléseket tön, hogy Sümeg megkárosult lakosainak 1500 vfrt, két megkárosult tisztjének külön 500, ezenfelül 800 p. m. rozs és 200 zsák burgonya a’ szükölködők közt osztassanak ki.” – olvashatjuk a Pesti Hírlap vonatkozó számában.
A bajban gyors és hatékony intézkedéseket tevő, de amúgy is nagylelkű, széles látókörű, felvilágosult egyházvezető számos alapítvány tett, jótékonyságát érezte az egész egyházmegye, de jelen írás a püspök sümegi ténykedésére koncentrált.
Végezetül álljon itt egy kedélyes anekdota, mely az egy évszázaddal későbbi sajtóban bukkan fel, méghozzá a Nemzeti Újság egy 1930-as lapszámában:
[1] Gulden nevével Darnay írásaiban találkozunk, ám az egyházmegye papjai között fellelhető Gulden István 1814-es születésű volt, jóval fiatalabb Kopácsynál, viszont az ifjú Darnay személyesen is ismerhette, de elbeszélésekből mindenképpen, hiszen az említett Gulden (később Forintos) Istvánt 1837-ben Sümegen szentelték pappá, s később a Magyar Sionban Kislőd, Városlőd, Polány és Tósok-Berénd plébániáinak történetét is megírta. Kislődön „az ő nevéhez fűződik a magyar nyelv elsajátításának ösztönzése, a magyar nyelvi oktatás bevezetése az iskolákban, valamint az a példamutató magatartás, amellyel - és ezzel másokat is motiválva - bebizonyította önnön magyarságát és nevét Guldenről Forintosra magyaríttatta. Alapítványt hozott létre azon kislődi iskolások számára, akik magyar nyelvből a legjobb előmenetelt tanúsították.”
[2] Darnay Kálmánnál olvashatjuk: „Gróf Teleky József, a magyar tudóstársaság elnökének levelei között böngésztem. Akkor akadt kezembe Kopácsy József püspök és szeptemvirhez 1831-ben intézett örvendetes híradása. Abban adja tudtul, hogy a magyar tudós társaság rejtett votumok többsége által, üléssel és vokssal bíró tiszteletbeli taggá választotta.” (in Darnay Kálmán: Kaszinózó táblabírák. Sümeg, 2010. p136)
[3] Markl Ignác (1798-1876) veszprémi nagyprépost, dulciniai választott püspök, ekkor (1834-től) Sümegcsehin plébános.
[4] Darnay Kálmán: Kaszinózó táblabírák. Sümeg, 2010. pp20-23
[5] Gyereke és közvetlen örököse nem lévén, 72 éves korában meg akart válni somlai szőlejétől, ami igen tekintélyes vagyont képviselt. A szőlő ugyanis a hegy somlóvásárhelyi oldalán, tehát a déli fekvésű oldalon feküdt — 15 katasztrális hold, 4 szobás emeletes présházzal, pincével és gazdasági udvarral. (Egy ilyen szőlőbirtok 150 hold jó szántóföldnek felelt meg, hozzá még a minden kényelemmel felszerelt — konyha, fürdőszoba — emeletes ház). Ezt a birtokot ajánlotta fel Kisfaludy Sándor Batthyány Fülöp hercegnek — 10.000 forintért, ami magában foglalta volna egy kéziratának a tulajdonjogát is. […] Kisfaludy Sándor bele is fogott a munkába, de azt 1844. október 28-án bekövetkezett halála miatt nem fejezhette be. Ugyanis a herceg nem fogadta el a nagyszerű ajánlatát. A birtok később vétel útján Kopácsy József veszprémi püspök, majd hercegprímás tulajdonába ment át, majd azután a Pannonhalmi Szent Benedek rend tulajdona lett és az is maradt egészen 1945-ig, amikor az állam elkobozta.
[6] Hőgyész László: Sümeg évszázdadai. Veszprém, 1989. p128
[7] Ferlinger János veszprémi órásmesterrel kötött erre vonatkozó szerződést a város
[8] Társalkodó. A Jelenkor című politikai lap társlapja. 6. évfolyam 13. szám. Pest, 1837. február 15. címoldala: Érdem – méltatás.
[9] Darnay Kálmán: Kaszinózó táblabírák. Sümeg, 2010. p74
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése