Szentek között hús-vér sümegiek
avagy Keresztury Dezső írott képe
Ha csüggedtek, gondoljatok Bíróra!
Sárviskóból hágott fel Veszprém
püspöki székébe s egy fél országot
megrakott derék épületekkel.
Konok magyarként összekülönbözött
káptalanával, Sümegre tette át
székhelyét s plébániatemplomát
Maulpertsch mesterrel pingáltatta ki.
Ott ül ma is a kóruson,
helyi kisurak veszik körül,
lábtól a Mester udvari díszben.
Bölcsen néz le reánk a pásztor
azt tanítja, a hazai nyájat
hazai módra kell terelni.
(Keresztury Dezső:
Bíró Márton arcképe előtt)
Keresztury Dezső, dunántúli költő és polihisztor, verset írt Franz Anton Maulbertsch freskóinak azon részletére, amin a sváb festő Padányi Biró Márton püspök vonásait örökítette meg.
Kik is voltak ők?
Az egyházi személy.
A templomi kép megfestője.
A költő, aki versébe emelte őket,
abba a lírai alkotásba, amelyben már e három arc
az olvasó előtt, akár már egy negyedikkel is
egymáson átderenghet.
Padányi Biró Márton felvidéki szegény családban született, s egyedül tehetsége és tudása révén emelkedett egyházi pályájának csúcsára:
Sárviskóból hágott fel Veszprém
püspöki székébe…
Gyönyörűen prédikált és írt, a pozsonyi országgyűlésben okosan és szívhez szólóan beszélt, ugyanakkor gondolatai, költői példázatai pontosan világították meg észérveinek értelmét.
Tény, hogy Veszprémben méltatlan támadásokat is el kellett viselnie, hiszen ellenreformátorként sok nyakas ellenséget szerzett magának, s a püspökség vezetésére pedig mások – bár egy hiten éltek vele – magukat találták nálánál alkalmasabbnak. Ekkor Sümegre tette át székhelyét. Mivel a sümegi várban már lakoztak elődei, úgy gondolta, a fenti falak között találja meg védett otthonát. Nem úgy lett, maga építtetett a vár tövében barokk palotát, majd plébániatemplomot; s plébániatemplomát / Maulpertsch mesterrel pingáltatta ki.
Keresztury Dezső Padányi Biró Márton életpéldájával vigasztalja mindazokat, akik elfogadhatatlannak érezhették a velük való bánásmódot, amely ellen nem harcoltak már, de amelyre szép választ adtak:
Ha csüggedtek, gondoljatok Bíróra!
Kereszturyt éppúgy dunántúlisága és tájhazájának katolicizmusa küldte a magyar kulturális életbe, mint annakidején a püspököt. Az Eötvös Collegium falai közt föl is jegyezte – önvilága felé persze nem kis elfogultsággal – a Sárospatakról jött kálvinista diák, Király István, hogy: „Ott éreztem ebben a nagy öntudatú dunántúliságban az ellen-tiszántúlt, az ottani, rideg, puritán klasszicizmussal feleselő, nehézkes, élveteg, magyar barokkot; a labanc szellemet, a Habsburg-uralmat, a katolicizmust.” Király István az 1980-as években ennek a dunántúli szellemiségnek már csak értékeit hangsúlyozta. Ugyanúgy a nyelvészeink. Keresztury rendhagyó hangjelöléseit ők sem hibának, ellenkezőleg, érdemnek tartották, a kicsinyke nyelvi egységeiből, a hangzóiból is tisztán a költő dunántúliságát hallották ki. Már fiatalon észlelték, s e tájhaza lelkiségének egyértelmű jegyeit látták abban is, hogy Keresztury az élőbeszédből hozott, a gyerekkorban tanult rövid magánhangzókat érett alkotóként írásában is jelölte. Lőrincze Lajos Keresztury 80. születésnapjára írott köszöntőjében arra hívta fel a figyelmet: „Hogy kedves tanárom szerette, vallotta és vállalta a dunántúliságot, annak jeleit érdemes, tanulságos volna összegyűjteni, a Dunántúli hexameterek nyílt vallomástételétől a rejtettebb utalásokig. Az emberi magatartás, az ízlés, a vonzódások, a stílus jellegzetességeitől, kiejtésének ízeitől az írásforma külsőségéig. (Milyen természetesen – és célszerűen – használhatta fel időmértékes verseiben a mi rövid magánhangzóinkat! Nagyon stílusosan is például a Pais Dezsőt köszöntő versében: „nincsen idő, tér, hogy hiveid, akiket tanitottál, / méltón tárják fel hű, szerető szivüket…”)” Fábián Pál az alábbi soraiban, ugyanazon az évnapon, szintén a költő rövid fonémákhoz való ragaszkodását emlegette. Ám hozzáfűzte, hogy Keresztury e sajátos morféma-használatát mégsem kívánta kötelezővé tenni, vagyis nyelvünk központi normájába illeszteni. Sőt! Síkra szállt „…Illyés Gyulával, a másik szintén rövid i, u, ü-t ejtő dunántúlival, az Anyanyelvi Bizottság elnökével együtt – amellett, hogy az új írógépszabvány parancsolja rá az írógépre is az í, ú, ű-t.”
Padányi Biró Márton és Keresztury Dezső egyformán hagyta hátra a konfliktushelyzetet, s ez, tudjuk, messze nem azonos a megfutamodással, sőt, ha lehet, akkor egyben még egy sokkalta tevékenyebb életszakasz kezdetét is jelentheti. Keresztury Dezsőnek át kellett adnia legkedvesebb szolgálati helyeit: a vallás és közoktatás miniszteri székét valamint azt követően az Eötvös Collegiumban betöltött igazgatói posztját. Ne szépítsük: megalázták, elcsapták tisztségeiből. Ám új, ha lehet, még tevékenyebb intervallumában könyvtárosként, filológusként és költőként remek dolgokat alkotott egy egész ország gazdagodására. Keresztury kicsiben, vagy arányosan (!) éppen Padányi Bíró Márton sorsában osztozott. Hitelesen fogalmazta meg sokaknak, ám így önmagának is a consolatio-t:
Ha csüggedtek, gondoljatok Bíróra!
Sárviskóból hágott fel Veszprém
püspöki székébe s egy fél országot
megrakott derék épületekkel.
Konok magyarként összekülönbözött
káptalanával, Sümegre tette át
székhelyét s plébániatemplomát
Maulpertsch mesterrel pingáltatta ki.
Padányi Biró Márton – érthető okokból – Sümegről már nem kívánkozott Veszprémbe. Kérésére és biztatására itt festi meg arcképét az az osztrák festőművész, akinél – mint tehetős és továbbra is befolyásos egyházi személyiség – nem is kérhetett volna fel jelentősebb európai mestert: Franz Anton Maulbertschet. Hőgyész László a Vigilia olvasói számára emígy fogalmazta meg ezt a XVIII. századi történetet:
„A festő munkatársaival 1757 augusztus közepétől 1758 október végéig tartózkodott Sümegen, és 1759 augusztus 6-án még részt vett az új plébániatemplom felszentelési ünnepségein. Itteni tartózkodása nagyobb részében vele volt fiatal felesége, Barbara Schmidin is.”
Maulbertsch ekkor 33-34 éves. Sümegi freskóit a keresztény világ csodálja, a templomot majd a rokokó Sixtus-kápolnájaként fogja emlegetni.
(A germanista Keresztury p-vel írta az osztrák születésű Maulpertsch nevét. Ettől még a legjelentősebb magyar festőink között tartjuk számon. Itt lett azzá: Életművének chef d’oeuvre-ét Sümegen alkotta. Kolozsvárra, Zircre, Budára került oltárképeinek megfestése után dolgozott e sümegi templom freskóin, aztán látott neki a többi remekének – többek közt – Komáromban, Bogoszlón, Orláton, Székesfehérváron, Vácott, Majkon, Pozsonyban, Győrben, Pápán, Kalocsán, Szombathelyen és Egerben.) Költőink közül Keresztury Dezső mellett Simon István is írt ihletett költeményt Maulbertsch sümegi freskóira, s e képzőművészeti remekek hatása alól Takáts Gyula sem vonhatta ki magát, ő Padányi Biró Márton laudációját zengte versében. Simon István így írta versbe az osztrák festőművészt:
Kinéztél a kerek kis barokk-
ablakon és megsajdult szived:
„Megföstöm én nektek, magyarok,
lovaitok, teheneitek.”
És hűséggel most úgy állnak ott,
mint falvak közt a jegenyesor;
a kisdedet őrzik, tudva, hogy
soká nem lesz pihenj, se oszolj.
(Magyar barokk – Maulbertsch sümegi freskóira)
Takáts Gyula Maulbertsch Sümegre hívójáról, akár Keresztury, Padányi Biró Márton dicséretét zengte, s talán a költők közül ő, a kaposi-becehegyi poéta, festette a püspökről a legderűsebb verses portrét:
Szerette ő a könyvet és a szépet
s mit álmodott, szerette készen.
Fölmérte hát e tündéri vidéket
s kastélyt emelt a szögletében.
Nagy kastélyt, szobrokkal, barokk orommal.
Ötven szobát tündéri fénnyel.
Mély pincéit töltötte jó borokkal,
a freskón most sarokban térdel.
(Padányi Biró Márton dicsérete)
Takáts Gyula versében a freskó térdeplő alakjában elvéthetetlenül Padányi Biró személyére ismertek a hívek. Ugyanarról a képről van szó, mint amelyre Keresztury Dezső írta a maga versét. Érdekes egybeesés, hogy Keresztury költeményének létezik egy prózában megfogalmazott variánsa Maulbertsch freskóiról, azoknak egyikén Padányival. (Beválogatta Balaton-könyvének képanyagába azt a két Maulbertsch-reprót, amin a püspök, a festő és a hús-vér sümegiek szerepelnek:
„Bíró Márton a XVIII. század első felében megindítja a Balaton-vidék barokk stílusú építkezését. Sümegi rezidenciája elragad finom arányaival; a plébániatemplomot Maulpertsch remek freskóival díszítteti, s a kóruson magát is megörökítteti. A művész a püspök lábaihoz, a bajszos, nagykezű urak közé odafesti magát is, s egy külön ablakba az építkezésekben résztvevő iparosokat: – az arcokon ma is magukra, gyermekeikre és rokonaikra ismernek a késő utódok.”
(Keresztury Dezső: Balaton. 1960. 59. oldal)
Maulbertsch két freskóra is ráfestette saját alakját, önarcképét. Az egyiken a betlehemi éjszaka sötétjét ellenpontozva ő az a szőke hajú, kék szemű legény, aki a pásztorokhoz csatlakozva kerek sajtot hoz a kis Jézusnak, a másikon pedig Padányi Biró Márton közelében ül a lépcsőn, paróka fején, lábán térdharisnya. Nem félköríves szentélyben van ez a kép, hanem az orgonakarzaton. Keresztury Dezső verse éppen erre az utóbbira íródott. A képről és a versből így néz ránk Padányi Biró Márton:
Ott ül ma is a kóruson,
helyi kisurak veszik körül,
lábtól a Mester udvari díszben.
Végvári Lajos így írja le a jelenetet: „A kórusablaktól balra Bíró Márton és udvara, jobbról a helybeli, a zalai és a veszprémi előkelő asszonyok. Bíró püspök díszruhás, térdeplő alakja fejjel kimagaslik a hívek közül. Puha, kissé élveteg arca szembenézetben jelenik meg, szemei szinte szikráznak az erélytől. Lába alatt Maulbertsch narancssárga frakkba öltözött alakja. A kórusablak fölött sárgás tónusú felhőkön a mennyei hatalmasságok, próféták, mártírok és szentek sokasága térdreborulva imádja az urat.” (Végvári Lajos: A sümegi Maulbertsch freskók. Budapest. 1958. 42. oldal.) Garas Klára meg így: „Az orgonakarzaton a lélekmérő Szent Mihály s az angyalok kara; az oldalfalakon a templom létrejöttében részesek csoportja látható. Egyfelől, díszes imazsámoly mögött az építtető főpap, Biró Márton térdel, mögötte a sümegi plébános, a kanonok, megyei urak. Az előtérben, a magyar urak viseletétől eltérő rokokó frakkban, selyemharisnyásan, lakkcipővel, maga a festő, a 34 esztendős Maulbertsch foglal helyet, kerek, derűs és szellemes arcát a néző felé fordítva.” (Garas Klára: Magyarországi festészet a XVIII. században. II. kötet. Budapest. 1955. 56. oldal.)
Maulbertsch ezzel a beállítással – bizonnyal – azt szerette volna a képek nézőinek tudomására hozni, hogy alázattal teljesítette mentorának, Padányi Biró püspöknek mint teológiai kérdésekben eligazítójának a kéréseit. Az instrukciók megszívlelése nem pusztán lehetőséget adott, de inspirálóan is hathatott festői virtuozitására. Az idézett történészek közül Hőgyész László s Garas Klára megállapításai is valószínűsítik e feltételezésem igazságtartalmát:
„A sümegi templom freskóinak bonyolult teológiai eszmekörét az e tekintetben képzett és szakirodalmi munkásságot is kifejtő Bíró püspök állapította meg, felfogásmódját és kifejezésének formáit Maulbertsch valósította meg.” (Hőgyész László: Sümeg évszázadai. Veszprém. 1989. 206. oldal.)
„Valószínű, hogy Sümegen a meglehetősen bonyolult tematikát az elvont teológiai kérdésekben különösen járatos Bíró Márton püspök határozta meg, s az ábrázolások kiválasztásában, elhelyezésében Maulbertsch az ő elgondolását követte.” (Garas Klára: Magyarországi festészet a XVIII. században. 2. kötet. Budapest. 1955. 56. oldal)
Keresztury Dezső versbeli tisztelete-hálája az osztrák mester előtt ezért borult le, mivel az a mesterségbeli bravúrjait alá tudta rendelni Padányi Biró Márton és a dunántúli lelkiség, vagy nevezzük nevén: a magyarság spirituális szolgálatának.
Bölcsen néz le reánk a pásztor
azt tanítja, a hazai nyájat
hazai módra kell terelni.
Padányi Biró Márton a jó pásztor, mert egyetemes értékeket véd, és a helyi sajátosságokat szintúgy megőrzésre, megörökítésre méltónak tartja. Vagyis: – a modern nyelvezetünk terminusai szerint – globálisan gondolkodott, (katolikus módjára = egyetemesen) és lokálisan cselekedett.
Keresztury Dezső és a XX. századi magyar költők is magukra öltötték a pásztor szerepet. Kereszturyval szinte egyidőben Weöres Sándor (utóbbi ugyancsak elcsapott) pásztorként láttatja személyét:
Botom letettem. Ki marad még velem?
Házam tutaj havasi erdőkből leúszván:
sodródik a delta felé, mély tengerekbe.
Engem apám nevelt, jó mester, hű feleség;
hogyan vegyem számba: én hányat, akik
már unokáikat terelik, s azok a dédeket majd?
(Keresztury Dezső: A pásztor)
Így állok, arccal falnak fordítva, törött pásztorbotommal.
Csordám a vályunál tolong: mennyi vidám vadonatúj
nagyszerűség úszkál benne! Orr orr mellett, orr az orrot
kitúrja – bánjam-e – már nem hivatásom, agyarat döfnek
belém…
(Weöres Sándor: Merülő Saturnus)
Illyés Gyula szelíd elszántsággal másokért egyedül is ragaszkodott e szerephez, nem érezte úgy, hogy hátra kell hagynia a pásztorságot:
Lappangó juhász-számadói gond
susogja, nem mehetsz még, munka vár.
Őriznem kell egy nem-enyém vagyont.
Rám néz egy jégverés-csöpülte nyáj.
(Illyés Gyula: Számadó)
Maulbertsch Sümegen Padányi Biró Márton pásztori bizalmának és gyakorlati érzékének köszönhetően alkothatott időtlen szépségű remekművet.
Padányi Biró Márton viszont kétségtelenül Maulbertschnek is köszönhette, hogy nevét a legnagyobb becsüléssel emlegetjük ma.
A vers címében feltüntetett Padányi Biró Márton beérte azzal a dicsőséggel, hogy donátora lehetett népének, s mentora-mecénása az európai Maulbertsch-nek, éppen úgy, mint ama pápa Michelangelo Buonarottinak.
Padányi Biró Márton Keresztury Dezső versének tanúsága szerint a Jó Pásztor volt, akiről a zsoltárok úgy beszélnek, hogy botjának hegyes végével megvédi a nyájat, s ha beteg bárányt lát, az botja görbületével szelíden - magához húzza. Az elveszettekért pedig visszafordul, megkeresi őket, s újra a nyájba viszi.
Képes Géza írta, de már Keresztury pásztor-szerepéről! – a következőket:
„Az egyiptomi és egyiptomi hatású görög művészetből, szobrászatból ismerjük a pásztor alakját: tiszta, nyílt arcú, nyugodt, biztos tekintetű férfi bikaborjút visz a vállán. A későbbi korokban, a keresztény korban a „jó pásztor” már bárányt, kost visz a vállán – ez a bárányt vivő pásztor lett Jézus jelképe is. Keresztury, a jó pásztor, népének pásztora lenne legszívesebben. De az új pásztorok sorsa ugyanolyan reménytelen, mint a régvoltaké…”
Gondoljunk bele, szomorú történelmünkben hányszor, de hányszor hiányzott már a Jó Pásztor? „Hazai módra” lesz-e még valaki utánuk?
Kérdezte a sümegi templomból 2025 júniusában – egyik kisbojtárjuk:
Németh István Péter tapolcai születésű, de immár sümegi költő-irodalmár tanulmányát a magyar költészet napja alkalmából közöljük, és egyben köszönjük, hogy hozzájárult a blogunkon való szerepeltetéséhez!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése