Volt egyszer egy város...

 

Szabó Attila: Volt egyszer egy Város

Szép, napsütéses délután lehetett, amikor gondolt egyet és lefeküdt a rétre, ott a dombok tövén, a nagy tó közelében. Azért gondolom, hogy napsütéses idő lehetett, mert olyankor igazán jól esik kifeküdni a rétre, hallgatni a bogarak csámcsogását, a fű zizegését, a tücskök készülődését az esti hangversenyre. Csak feküdni, felhőt bodorítani, álmokat hurkolni a nap sugaraira. Ezt hívják semmittevésnek, ha jól tudom.

 Én inkább a semmi helyett a mindenséghez hasonlítanám, a mindenség áradásához, ahogy átjárja gomblyukainkat a nyugalom, a béke, a világ harmóniája: hogy jól van ez így. A Város is ezt érezhette, mert esze ágába sem volt megmozdulni, tovább menni, gyabrokolni. Jól van ez így, gondolta, itt a helyem. Ott maradt hát a réten, ott a dombok tövén, a nagy tó közelében. Fejét ráhajtotta egy dombtetőre, koronás fejét, mondanom se kell talán, hogy koronás volt ez a Város, olyannyira koronás, mint egy herceg, koronája kőből rakott, karcsú tornyokkal díszített, élt azokban úri nép, na és bagoly, fecske, pele valamint egy csíntalan bordás-szellem, aki örömmel rémisztgette a város lakóit éjszakánként évszázadokon keresztül. Nahát, ezen a dombon aztán tényleg jól esik a pihenés, gondolta a Város feje, innen messze látni jobbra, balra, itt pöfékelhetek kedvem szerint. Itt nyújtózkodhatok kedvem szerint. Nahát! És ez a Város egy ilyen nyújtózkodós, pöfékelős Város lett, tele nyugalommal, gesztenyefával, szorgos emberekkel, iparosokkal és iparkodókkal, pékekkel és pókokkal, na meg megannyi minden mással, cukrászdával például, ami kell ahhoz, hogy jól érezze magát a Város ott, ahol elterült a réten. És teltek az évek, évszázadok, a Város hol kisebb lett, hol nagyobb, hol takarosabb, hol takarítatlanabb, hol kopottabb, hol díszesebb, attól függően milyen szelek jártak, milyen népek lakták. Szövődtek szerelmek, örök barátságok, felütötte a fejét a gorombaság, a vádaskodás, az igénytelenség, ilyenkor a Város csak megrázta magát, hogy no! Hogy ejnye! Hogy nem én tehetek arról, hogy mit csinálnak egymással a város lakói, én szeretettel fogadok mindenkit, aki idejön, illene a lakóknak is így tenni egymással, hát mi végre a háborúzgatás, mi végre az örökös harag. Inkább hallgassátok ti is a fű zizegését, a bogarakat, a koncertre készülő tücsköket, a mindenség áradását gomblyukaitokon keresztül! Aztán vagy hallgattak rá vagy nem. Mindenesetre a Város örömmel, tisztelettel fogadta a hozzáérkezőket. Fogta ilyenkor a domboldalt, feje fölé tartotta, s messziről integetett vele. Süveget emelt. Engem is így fogadott itt a mezőn, a dombok tövében, a nagy tó közelében. Emelem hát én is a süvegem. Legyek részed, s nekem te, Város, legyél a Sümegem.

(Elhangzott: 2022. márc. 15-én a Nem trükközök, csak tükrözök c. kávéházi beszélgetésen.)