Búcsú
Az alábbi beszélgetés 2017. június 20-án este 10 órakor fogalmazódott Miklósi-Sikes Csaba, volt múzeumigazgató és Szokoli Matyó a Püspöki Palota létesítményvezetője között:
„Egy régi sümegi utcanevet kerestem, úgy tűnt reménytelenül. Eszembe jutott Csaba és az ő fejében lévő „sümegi lexikon”. Hát rá írtam;
- Csabám, segítenél kicsit, kérdezhetek? – Meglepően gyorsan válaszolt:
- Te csak kérdezz bátran, ne kímélj!
- Tudod, vannak kérdések ebben a városban, amelyekre csak te tudod a választ.
- Biztos vagy ebben? Mert nekem elég sok a kétségem magammal szemben. – Úgy tűnt, belefutottam egy önértékelési válságba. Nem akartam, hogy elmerüljön benne.
- Ez azért van, mert magasra teszed a lécet önmagaddal szemben, de az alatt a léc alatt a fél világ elsétál! Sokunknak példakép vagy. - Próbáltam vigasztalni.
- Egyrészt most nem kellene semmit mondani, mert csak rontani tudnék az "összképen", amit szép szavaiddal felvázoltál nekem-rólam. Másrészt a baj velem van, a nyavalyáimat csak kényelemből fogom a környezetemre. Sok embernek mondottam volt, csak éppen jómagam nem tartottam be azt, hogy az ember maradjon ott, ahol született. Negyven felett tényleg "gyüttment" maradsz, s ez az elfogadás (befogadás) játék is sokkal összetettebb, mint ahogy az ember elképzeli azt. Fene tudja, de érzem, hogy soha nem tudtam igazán beilleszkedni a környezetembe, s ezt elsősorban magamnak köszönhetem. De ez van. Senki nem hívott ide, jöttem magamtól... de 30 év után is azt érzem: ez a húzásom nem jött be...
A szavaiból kihallatszott, hogy a sérelem, ami érte, régóta rágja már a lelkét. Sokszor végigjárt gondolatmenet egyik utolsó verzióját „adta ki” magából, nekem, mint kész tényt, ami okot ad szomorúságára, immár visszavonhatatlanul. Megsajnáltam, mert ha van is a történetnek ilyen áthallása is, kissé félre értelmezve, a nagy kép és a benne rejlő igazságok másként is értelmezhetők... és kell is másként értelmezni őket, hogy a szürkének tűnő felhők közé beférkőzzön egy kis világosság. Csak egy kis fény kell neki, gondoltam.
- Csabám, az otthon ott van, ahol az ember köré gömbölyödnek a szerettei, és van, akinek több otthona is van, ilyen is megesik. De hidd el nekem, ha ide jöttél, meghallgattad ennek a városnak minden meséjét, és ha valaki, mint én, aki itt születtem, neked írok, hogy megtudjak valamit, ami az én történetemnek is része, és te tudod a választ, akkor azt hiszem olyan dolgot értél el és bízvást tudhatsz magadénak, amit kevesen. Ennek a városnak, bárki bármit mond, a része vagy. Beletartozol a történetébe, és nem csak, mint aki élte, hanem mint aki írta. Ahogy kevés sümegi. Erre gondolj, és arra, hogy egyszer majd lesz egy könyv, ami rólad is szól. – Csak ennyi jutott eszembe vigasztalásul.”
Röviden megköszönte, és ez lett az utolsó beszélgetésünk és virtuális találkozásunk.
Azután a története hirtelen drámai fordulatot vett, lélekölő betegség szorította lebénult testbe, és elvette tőle a szavak gyógyító erejét és a megértés lehetőségét.
Végül 2023. november végén elengedte tört testét, és lelke örökre itt hagyott bennünket.
Csak remélem, hogy a lelkét feszítő csalódások nem kísérték az utolsó percig.
Ami írtam, azt ma is igaznak hiszem, sok ideszületett nincs tisztában vele, mennyire értékes és különleges ez a kisváros, ahova a jegye szól. De Ő tudta. Csaba tudta, és tudta értékelni. Ha csak ennyit tanultunk volna meg tőle, már akkor is megérdemelné, hogy sokra tartsuk a munkásságát, az emlékét. De ennél sokkal többet tett. Megkereste, újraírta és a köztudatba hozta a város elveszett meséit, Ő, a „gyüttment”.
Köszönjük, Csaba! Legyen békés az utad!
m.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése