Erdélyi látóúton

 

Maulbertsch látóúton Erdélyben

 

Mivel 2024-ben Franz Anton Maulbertsch barokk festőzseni tricentenáriumát ünnepeljük – szinte egész évben –, a Talpalatnyi Sümeg és az EVENiTa közös szervezésében Maulbertsch Látóutak kerültek meghirdetésre, a szélrózsa minden irányába. Ezek jellemzően egynapos buszos kirándulások lesznek, kb. 45 fős részvétellel, kifejezetten Maulbertsch-helyszíneket megcélozva, akár csokorba gyűjtve. Viszont Maulbertsch működési területe, ha lehet ilyen kifejezéssel élni, az egykori Magyar Királyság elég nagy területére kiterjed, olyan messzire is, ahová nem egyszerű egynapos utazások keretében eljutni, ilyen pl. Csehország, Erdély, vagy akár Langenargen környéke, ahol született. 

Ám éppen jókor nyílt lehetőség egy sportverseny kapcsán, legalább magánúton eljutni erdélyi tájakra, ahol ugyan a festő személyesen nem dolgozott, de művei mégis oda kerültek vásárlás vagy ajándékozás útján. Természetesen ezek olajfestmények, köztük oltárképek.

Kezdetben csak egy ilyen oltárképről volt tudomásom, de ahogy szerveztem az utazást, sorra bukkantak elő a Maulbertsch festmények az útvonalunkon. Így már az induláskor tudtuk: Kolozsváron, Nagyenyeden és Gyulafehérváron fogunk velük találkozni, akkor még nem sejtettük, hogy ez nem lesz ilyen egyszerű… (Sok kalandban volt részünk az erdélyi napokban, de ebben a beszámolóban kifejezetten a Maulbertsch-képekkel kapcsolatos eseményekre térek csak ki.)

A legolajozattabban a kolozsvári Szent Mihály-templom látogatása sikerült: a főtéren, igen frekventált helyen áll a plébániatemplom, rengeteg turistával körülvéve, így a templomban is gondos személyzet ügyeli a rendet, a látogathatóságot és a kiadványok árusítását. Természetesen beszélnek magyarul, és örömmel fogadják a turistákat. A keresett oltárkép jelenleg a déli oldalhajóban található, a Szűz Mária-oltáron. Már maga a dúsan aranyozott, 16 faragott szoborral ékeskedő, barokk oltármű is lenyűgöző látvány, de legnagyobb értéke az oltárkép.

Az adatok szerint Bécsből hozatta Biró János plébános 1748-ban: pro imagine Trium Regurn misi Viennam ex illa summa Rh 20 vide infra. Ez az egyetlen adat, amely a kép eredetére vonatkozik. (forrás: Grandpierre Edit) Magán a festményen se évszám, se mesterjelzés nincsen. (Más források 1750-re datálják a képet.) Biró József stíluskritikai alapon az osztrák festészet legnagyobb alakjának, Maulbertschnek tulajdonítja. Feltevését Haberditzl professzor is elfogadta. Az említett Biró Józsefet még sokszor fogom idézni, mert ő volt az, aki az ún. orláti képeket elsőként bemutatta. De még a kolozsvári képnél maradva, ez jelenleg a Szűz Mária oltáron áll, melyet korábban Háromkirályok-, majd az 1930-as években Szent József-oltárnak hívtak a források szerint, és az 1956-os helyreállításkor helyezték át mai helyére. A plébánia irattárában fennmaradt egy levélváltás a művészettörténész Biró József és az akkori prelátus-plébános között, melyben a Háromkirályok-oltárkép méreteiről és a mester feltételezett szignózásáról szóló párbeszéd indul, és a beazonosítást részletesen alátámasztja. (itt olvasható, pp284-285) Ez a sümeginél mintegy évtizeddel korábbra datált festmény kompozicionális elrendezését tekintve majdhogynem a tükörképét mutatja az idős Gáspár király, Mária és a kisded Jézus hármasának, érdemes összevetni a két képet. Az ősz szakállú, térdre ereszkedve hódoló öreg király a kolozsvári képen levetett turbánnal, hajadonfőtt látható, míg a sümegi freskón koronájával a fején. Ez utóbbi korona a kolozsvári képen még Menyhért fejét ékíti. Hármójuk közül a szerecsen Boldizsár az, aki leginkább megőrizte megjelenését, ruházatát, mozdulatait, attribútumait. A háttérben meghúzódó József alakja, bár köpenyének színét megtartotta, mégis változott, hiszen a kolozsvári képen látható mozdulatok Sümegen már Gáspár kéztartásán köszönnek vissza. A szintén mellékszereplőkként megfestett gyermekszolgák a sümegi freskón kincsesládikót tartanak, a kolozsvári festmény szélén pedig napernyőt tartó alakot látunk. A sümegi freskó hátterében felfedezhető drámai esemény a korai ábrázoláson még nem azonosítható, bár a háttérarchitektúra hasonlóságokat mutat. (Kíváncsian várjuk a nemsokára Sümegre érkező másik Háromkirályok-kompozíciót, érdekes lesz azzal is összevetni e kettőt.)

Folytassuk utunkat Nagyenyedre, ahol a vár közvetlen közelében áll az 1757-ben Szent Erzsébet tiszteletére szentelt római katolikus templom. A források szerint a Bécsben vásárolt oltárképet Haller György gróf és neje, Csáky Borbála grófnő adományozta a plébániának. Részletesebb ismertetőt sajnos sehol sem találtam erről az oltárképről, sőt, még magának a templomnak a látogatása is a szemfülességen múlt. Korábban már próbáltam felvenni a kapcsolatot Szász János atyával az interneten megadott elérhetőségein, de nem kaptam választ. Odaérkezésünkkor a templomot zárva találtuk, de szerencsére a közvetlen szomszédságában nyílt a plébánia kapuja, ahol a csengőszóra maga Szász János atya nyitott ajtót. Készséggel megmutatta nekünk a templomot, és türelmesen megvárta, míg az oltárművet fotózgattuk, pedig temérdek elfoglaltsága volt a közelgő gyulafehérvári utazása kapcsán, ennek okát is említette, és az ekként elcsepegtetett „háttérinformációk” más kapukat is szélesre tártak előttünk – erről az ún. orláti képek kapcsán mesélek. 

Sietve indultunk Gyulafehérvárra, ahol további hat Maulbertsch-festménnyel való találkozásban reménykedtünk.

Gyulafehérvár (Alba Iulia) erődítménye és a területén található építészeti emlékek (Szent Mihály-székesegyház Hunyadi János szarkofágjával, érseki palota, kastélyok, történelmi kapuk...) gyönyörűen fel vannak újítva, a fejedelmi palotában új látogatóközpont nyílt, de sajnos itt és a vár vendéglátó helyein csak románul és angolul beszélnek. Magyar szót a székesegyházban és az érseki palotában hallani.

Első utunk tehát az érseki palota épületében kialakított, 2009-ben nyitott Milleniumi kiállításhoz vezetett. Az internetes információt újfent meghazudtolva, az egyháztörténeti kiállítást zárva találtuk. De a magyar ember, ha nem tud bemenni egy ajtón, keres egy olyat, ami nyitva van, pl. az érsekség titkárságán. Itt a pult mögött egy nagyon kedves hölgy fogadott, akiről kiderült, hogy már négy püspököt/érseket szolgált, köztük a híres Márton Áron püspököt, akinek szobra az érsekség belső udvarán is látható, de együtt dolgozott a nemrég megismert Szász János atyával is, így már – kis túlzással – állíthattuk, hogy van közös ismerősünk. Még egy jól irányzott megjegyzéssel azt is elhintettem, hogy én is egy püspöki palotában dolgozom, azt pedig bölcsen elhallgattam, hogy ma már csak múzeum. Szóval a kedves hölgy szélesre tárta előttünk a 2009-ben létrehozott Milleniumi kiállítás ajtaját, ahol rögtön szembe találtuk magunkat Maulbertsch 1763-ra datált festményével, melynek címe Heródes lakomája, azaz Salome és Keresztelő Szent János játszák a főszerepeket. Utóbbi jobb könyöke mellett látszik is a kalligrafikus írás: „A. Maulbesch Pinxit. 763.”

A Milleniumi kiállítást ismertető gyönyörű kiadványban ugyan egy másik festmény, a Jézus a tanítványokkal című, 1760-ra datált Maulbertsch-festmény szerepel, de ma már nem ez látható a teremben. Egy másik forrásban azt olvastam, hogy a kép bal alsó sarkában az „A.M.P.763.” jelzet található. Sajnos ezt a festményt később sem sikerült fellelnem, amit azért is roppantul sajnálok, mert a leírások szerint ez Maulbertsch legszebb művészi teljesítményei közé tartozik (talán az érsek úr magánlakosztályának dísze, meg tudnám érteni…), de a többi orláti képet saját szememmel láthattam.

Mária Terézia részéről még 1776-ban (vagy 1768-ban, a Historia Domusban ellentmondásos információk vannak erről…) az orláti templomnak ajándékozott, Maulbertsch által festett hat vászonképet az akkori nagyszebeni apát-plébános 1934-ben Orlátról (Nagyszeben közeléből) a gyulafehérvári püspöki palotába hozatta (1991 óta érsekség), ezekről kiváló ismertetőt írt Biró József művészettörténész, mely a Magyar Művészetben jelent meg 1937-ben. Hat darab, rossz állapotban levő Maulbertsch-festményt találtak Orlát községben 1934-ben, ezeket veszi sorra a művészettörténész. (Ezek nyomába indultam én is Gyulafehérvárra, és ötöt meg is tudtam nézni közülük.) Eredetileg a képek sosem álltak oltáron, függőképek voltak. Az első megtisztítás után előkerült Maulbertsch kézjegye, majd 1735-ben Hans Hermann szebeni festő restaurálta a képeket. (Ennek a restaurálásnak a technikai vonatkozásait később más szakemberek felülvizsgálták és aggályaikat fejezték ki, és a restaurálást elrendelő Vorbuchner püspök maga is ideiglenesnek nyilvánította. Hogy azóta történt-e velük valami, nem tudok ilyenről.)

Valamennyi kép azonos méretű, szélességük 140 cm, magasságuk eredetileg 194 cm lehetett, amikor még szabályos téglalap alakúak voltak. De még a 18. században körszelvényes kivágású vakkeretre feszítették a vásznakat – mai alakjukban a képek középmagassága kb. 197 cm, a széleken 175 cm. Aláírás és évszám négy képen találtatott. Ezek egységessége (méret és dátumozás) arra utal, hogy talán egy sorozat részét képezték.

Szóval, Heródes lakomájának megcsodálása után, mivel több képre számítottam, el is kezdtem nyitogatni a kiállítóteremből nyíló ajtókat, de nem jutottam messzire, mert sajnos ez az egyetlen festmény volt látható a kiállításban. Utólag kicsit sajnáltam is a gyönyörűségesen magamutogató monstranciákat, egyéb szobrokat, melyeknek nem jutott a csodálatomból a türelmetlenség folytán… - Rá is törtem újra a barátságos titkárnőre az érseki hivatalban, aki elsőre nem tudott segíteni, de megadta a kurátor telefonszámát, hátha ő megmondja, merre található a többi keresett festmény. A kurátort nem értük el, de egy másik hozzáértőt telefonvégre kapva kiderült: az érsek atya magánkápolnájában függ a többi kép, fent a palotában, mely természetesen nem látogatható terület.

Felmerült egy röpke pillanatra, hogy így sajnos nem láthatjuk őket, de ha meg se kérdezzük, akkor magunkra vessünk! Rövid esdeklés után már robogtunk is felfelé a puha szőnyeggel borított széles lépcsőkön. (Nemrég újították fel ezt az épületet is, gyönyörű, restaurált terek mindenütt…) Nyíltak az ajtók, bújtak elő a festmények...

Ezek közül elsőként egy csonkán maradt képet mutattam be a Maulbertsch300 közösségi oldalon, az Utolsó vacsorát. 1934-ben, fellelésekor már rongyokban lógott, csak a felső részét tudták megmenteni, de szerencsére valamennyi fej épen maradt. Komor háttér előtt "ábrándos arcú, túlvilági mosolyú Krisztus" 12 apostol társaságában.

A Pásztorok imádása - Maulbertsch gyakran megfestett témája. Ám ezúttal a pásztorok csoportjában egy gyermek is megjelenik. „A kompozíció egyszerű, a fényjáték bágyadtabb, a festői előadás nyugodtabb és távolról sem impresszionista.” – szól a kritikus gondolat Biró Józseftől, és valóban, gyanús a kép előterében a bárány idegenül élettelen ábrázolása… mindenképpen egy kevésbé magas színvonalú ábrázolásról van szó, talán műhelymunka.

Mennybemenetel - Krisztus 11 apostol és angyalok társaságában. "Élesen lép elő az alant térdelő ifjú János barna feje, a nyitott könyv szürkészöld lapjaira hajolva." (idézem Biró József tanulmányából) Rajta A. M. szignatúra.

Az ún. orláti képek sorában ötödikként a Szentlélek eljövetele címűt villantom fel, de tényleg csak egy benyomás erejéig. A Madonna lába alatt, az emelvény peremén "A. M. Pin. 763" jelzet látható.

Lenyűgöző képsorozatról van tehát szó, amelyért érdemes volt ilyen sokat utazni. És hogy mennyiben eredeti Maulbertsch-festményekről van-e szó, álljon itt egy újabb idézett rész a kimerítő tanulmányból: „Maulbertsch kezét világosan fel lehet ismerni az orláti képek minden részletében. Véleményünk szerint minden kétséget kizáróan teljes egészében Maulbertsch kezétől származik az Utolsó vacsora, Salome és Keresztelő Szent János, valamint a Szentlélek eljövetele. Kétségünk fér a többi három kép egyes alárendelt részéhez.” A Mennybemenetelen és a Krisztus a tanítványaival c. képen a kompozíció, a rajz, valamennyi arc és kéz a mesteré. „Mindez csak óvatos feltevés. A Pásztorok imádásán erősen problematikus a sajátkezű munka. Aligha tőle van a földön fekvő bárány, a halottnak tetsző, merev gyermek Jézus sem szerepel ilyen beállításban Maulbertsch művein. Semmi esetre sem festhette Mária ujjait sem”, habár az arcok és a kompozíció az ő munkájára vallanak. Talán az sem véletlen, hogy ezt a képet nem szignálta.

Az orláti képeknek további jelentőséget ad, hogy ebből a korszakából, a hatvanas évek elejéről kevés festményét ismerjük. Ráadásul egymásnak szinte ellentmondó stílustörekvések érződnek ezen a képsoron, amely talán arra utal, hogy „a válaszúton járó, problémakereső, forrongó lelkű mestert képviselik”. Örülök, hogy láthattam őket, még ha futtában sikerült is. 

Útközben posztoltam több képet is a festményekről, érdemes felkeresni a Maulbertsch300 Facebook-oldalt, ott ugyanis megtalálhatók az egyes kiemelt részletei a képeknek.