Maulbertsch Látóút: Pozsony, Szakolca, Kroměříž

3-századikra 4-keréken 5-ödmagammal

Magam nem mertem volna tervezni egy ilyen hosszú úttal, de egy frissen Maulbertsch-csel szerelembe esett freskórajongó bíztatására már szívesen megszerveztem a csehországi látóutat. A fő célpont a Kroměříž-i Maulbertsch Pinxit kiállítás volt.

Az első tervekben még szerepelt útközben (kb. 700 km!) Korneuburg, Mistelbach, Dyje, Mikulov, Brno és Bogoszló is, de az útvonal kalkulálásánál hamar rájöttem, hogy mindezekre túl kevés az egynapos út, ráadásul nem is mind egykönnyen látogatható, és a nyelvi nehézségek miatt nehézkes a leszervezése is, viszont benne maradhatott Pozsony és Szakolca.

Persze ahogy az már a lótóutakkal lenni szokott, a festő előtti tisztelgő látogatásokat mindig fellazítjuk valamilyen különleges csemegével. Ez esetben beterveztem a világörökség részévé emelt Kroměříž-i Virágoskertet is. Nos, arra nem került sor, mert zárásig csellengtünk a galériában és a palota kertjében... Viszont még egy különleges program várt ránk, rögtön az induláskor: túzokkereső kitérőt tettünk a Hármashatáron. Az ember ilyen kalandokba sodródik, ha egy elkötelezett természetvédő ül a volánnál... Sajnos a hatszázas állomány nagymadarai túl szemérmesek voltak a társaságunkhoz, egy sem került a szemem elé, viszont sokat megtudtam a nagyüzemi öntözéses mezőgazdaságról... jóval többet, mint amennyit vissza tudnék idézni...

fotó: Varga László

Pozsonyba már ismerősökként csöppentünk, kicsit korábban is, mint a Prímási Palota nyitásának időpontja. Volt időm beköszönni a ferencesek templomába, ahol 1741-ben Márton püspökünk egyházi karrierje meredeken felfelé ívelni kezdett. (A szomszédos kegytárgybolt kirakatában meglepő látvány fogadott: a kis Jézus jászola mellett a megszokott állatok között egy indiai elefánt...) A Főtér felé menet tiszteletünket tettük a pozsonyi születésű Rómer Flóris szobránál (Stróbl Alajos munkája), a műemlékvédelem egyik első kezdeményezőjénél.

Ezután közelítettük meg az érseki téli palotát, melyet gróf Batthyány József esztergomi hercegprímás építtetett. A Szombathelyen is dolgozó Hefele Menyhérttel terveztette meg a klasszicizáló késő barokk épületet, freskóinak elkészítésére pedig Maulbertschet kérte fel. – De miért többes számban? – Mert az épület fő homlokzatának tümpanonján is az általa 1779-ben készített freskó szerepelt eredetileg: egy mitológiai jelenet az Isteni Szeretet és Igazságosság, valamint Magyarország két nagy folyójának allegórikus ábrázolásával. A freskó a 20. század elején már szinte felismerhetetlen volt, helyére Zmeták Ernő kőmozaikja került az '50-es években. (A mozaik készítésekor figyelembe vette az eredeti alkotást, az alakok azonban nagyobbak lettek, hogy jobban kitöltsék a háromszög alakú teret. Valamint az erdetileg középen található magyar címer is „lecserélődött” a város címerére...)

A lényegesebb számunkra a kápolnafreskó volt: Szent László egyik csodájával, a vízfakasztás jelenetével. 1781-ben járunk, amikor Maulbertsch Győrben dolgozik, és még az ottani munkák befejezése előtt megy át Pozsonyba erre a felkérésre. A klasszicista törekvések újabb és újabb megpróbáltatások elé állítják a mestert: az elvárások értelmében egyre inkább a hűvösebb történeti eseményeket kell ábrázolnia, a vallásos hevületet kicsit takaréklángra venni, az allegórikus ábrázolásokat kevésbé hangsúlyozni – mintha nyesegetnék a szárnyait. Itt a Szent László kápolnában a megbízó szándékai szerint a Szent László megdicsőülését ábrázoló főoltárkép (amit egyébként a tanítványa és segéde, Andreas Zallinger festett, aki Bakonyszentlászlóra is készített egy Szent László oltárképet) fölé (!), a kupolára egy történeti jelenetet kell ábrázolnia – a barokkban ez szinte elképzelhetetlen lett volna, hiszen a kupolán a mennyei jeleneteknek van a helye, különösen akkor, ha a főoltárkép már eleve Szent László megdicsőülését ábrázolja, tehát a fölötte levő térben éppen azt kellene láttatni, amint az üdvözültek várnak rá a „tűz-ég”-ben. Ezt kell feloldania, és meg is találja a módját.

A kupola peremére, a bejárat felőli nézőpontból láttatva kerül a prózai cselekmény, de a kupola középpontjában egy égi látomás kap teret (méghozzá arányaiban sokkal nagyobb teret). A vízfakasztás csodáját úgy ábrázolja, hogy a szereplők történeti hűséggel, korhű ruházatban és fegyverzettel mutatkoznak, csupán három alak „lóg ki” a képből, ők az akkori társadalmi rétegződést jelképezik: egy parasztruhát viselő íjász, egy korsót tartó alak (talán a kézműves réteg képviselője) és egy büszke magyar nemes bajusszal és szakállal. 

fotó: Czibula György

Szent László lovagkirály középen fehér lovon ülve, fején a Szent Korona. Lándzsáját a sziklába döfi, melyből víz fakad, a szomjas és elcsigázott serege örömére. Katonái tekintete mind rá vagy a forrásra szegeződnek, ellenben a lovagkirály felfelé tekint, szeme előtt egy égi látomás jelenik meg: angyalok között Máriát és a kisded Jézust látja. – Erről nekem rögtön Barsi atya prédikációja jutott eszembe, aki a sümegi első dokumentált csoda (1699. február 6.) egyik évfordulóján arra hívta fel a hallgatóság figyelmét, hogy a csodát nem a „sümegi Szűz Mária” végzi el, még csak nem is a Szent Szűz, mert még ő is csak közvetítője az isteni erőnek. Mintha éppen erre utalna Maulbertsch is a szent király égre emelt tekintetével: a csodás esemény nem az ő személyéhez kötődik, sokkal inkább az égiekkel való elragadtatott kapcsolatának köszönhető. 

A freskón két nézőpont érvényesül egyszerre: a földi seregek felől egy égi látomásra helyeződik a hangsúly, ugyanakkor a mennyei seregek felől nézve egy olyan történeti cselekedetre, mely a számukra nyilván jól ismert isteni erőnek a megnyilvánulása. A „látomás” fogalomkörét is érdemes a kápolna kapcsán körüljárni: A főoltárképen kevésbé látomásos módon, László hadizászlaján jelenik meg Mária alakja. A kupolafreskón pedig érdekes módon Mária társaságában nem a megdicsőült Krisztust, hanem a kisded Jézust látjuk, ami az ábrázolás látomás-jellegét hangsúlyozza, ill. a földi király felőli nézőpontot. A barokk vallásososságnak éppen ez a célja, mármint hogy a szent témák és szereplők az emberi képzeletben megelevenedjenek, létrejöjjön az érzelmi azonosulás. (Lásd erről bővebben: Jernyei Kiss János Azújjáélesztett barokk. Maulbertsch illuzionizmusa és képi retorikája az 1770-es évek monumentális műveiben című tanulmányát.)

Még egy megjegyzés a pozsonyi élményekhez: a kápolnába sajnos nem volt módunk belépni, de az állandó kiállítás bejárási útvonalának részeként az oratórium felől megtekinthető a kupolafreskó, még ha kicsit oldalnézetből is. Talán szerencsésebb is a helyzet, mert a kétszintes kápolna magasságából adódóan a padsorok felől talán túl magasan és távol lennének a figurák, így viszont közelebbről szemügyre vehettük őket.

Ez a fajta közelség nem adatott meg nekünk Szakolcán a Szent Mihály plébániatemplomban, ahol bár a gótikus templom gyönyörűséges reneszánsz főkapuja tárva állt, a barokk főoltárt mégsem tudtuk megközelíteni egy belső üvegajtó modernül makacs zárszerkezete miatt. Pedig azon a főoltáron várt ránk Maulbertsch olajfestménye (1777/78), melyről a szakirodalom úgy nyilatkozik, mint Szlovákia egyik legértékesebb oltárművéről.

fotó: Varga László

Mihály arkangyal győzedelmes harca a Gonosszal, a Szeplőtelen Szűz oltalma alatt. Ennek megfelelően a kép alsó traktusában komor, hideg színekkel ábrázolja a bukott angyalokat, Mihályt tüzes vörös köpenyben, Máriát pedig szép meleg színekkel, kecses angyalok társaságában.

 

fotó: Varga László

Egy gondolatébresztő tanulmány olvasható erről az ábrázolásról és a hozzá köthető egyéb, nagyon hasonló művekről Marek Pučalík tollából, 2020-ból. A német nyelven elérhető írás azt járja körül, hogy a mesternek tulajdonított, tekintélyes méretű főoltárképhez hogyan viszonyulnak a még fellelhető vagy megsemmisült (de ismert) olajvázlatok vagy ceruzarajzok. A pro és contra érvek felsorakoztatása közben sok minden kiderül az oltárképről. Pl. az, hogy már csak datálása miatt is hangsúlyozottan klasszicista jegyeket mutat, de egyszersmind stilisztikai visszanyúlás a rokokó játékossága felé is, mely utóbbi talán éppen annak köszönhető, hogy nem sokkal előtte (1769-ben) a mester éppen Daniel Gran freskójának restauálásán dolgozott a bécsi könyvtár nagytermében. (Ezt a munkát lesz szerencsénk látni személyesen is a következő Maulbertsch Látóúton, augusztus 4-én!)

A tanulmányt kibogozva lassan kirajzolódik előttünk egy lehetséges (!) forgatókönyv arról, vajon melyik mű milyen céllal és mikor születhetett a Maulbertsch-műhelyben: Elképzelhető, hogy az akkoriban talán erősen túlterhelt Maulbertsch felhatalmazta az akkor szabadúszó (de korábbi segédje) Winterhaldert, hogy készítsen egy ceruzarajzot (ma a bécsi Albertina tulajdonában) az olajvázlatról, és küldje el Szakolcára a megrendelőnek... Talán éppen ez a rajz vezetett oda, hogy a megrendelő változtatásra irányuló kívánalmait figyelembe véve elkészült az az újabb olajvázlat, mely sajnálatos módon 1945-ben Berlinben elégett. Ez utóbbi szinte pontosan megfelel a szakolcai kivitelezésnek (megjegyzem, nagy részben műhelymunkának sejthető ez is), mely arra utal, hogy egyfajta sablonként használhatta a műhely, melyből elkészült a nagyítás. Ezzel szemben a jelenleg magántulajdonban lévő és aukciókon fel-felbukkanó olajvázlat talán éppen egy „ricordo”, azaz egy emlékbe készülő kicsinyített másolata az oltárképnek, mely a műhely „portfóliójába” kerülve további megrendelők számára kiindulási alapként szolgálhatott. De akár előtanulmány is lehetett az oltárképhez, ezt csak alapos összehasonlító elemzés tudná eldönteni, vagy még az sem... Mindenesetre érdekes belegondolni... 

Mielőtt teljesen elvesznénk a részletekben, menjünk tovább eredeti úticélunk felé, a tricentenárium tiszteletére összeállított kiállításra! Szlovákiát tehát magunk mögött hagyjuk, és Csehországba érkezünk, ott is a tartomány névadó folyójának, a Moravának a partjára, Kroměříž-be (nagyjából így kell ejteni: Kromjezsizs), melynek érseki palotája és a nem messze fekvő Virágoskert az Unesco Világörökség listájára is felkerült. Sok szép látnivalóval büszkélkedik a város, de minket most a Képtár és annak időszaki termei érdekelnek, no meg természetesen a püspöki rezidencia ún. Hűbéres termének mennyezetfreskói, melyet 1759-ben Maulbertsch az olmützi püspökség történetének kulcsjeleneteivel és az építtető, Leopold von Egkh püspök apoteózisával díszített. 

 

Ez a terem szolgáltatta az okot arra, hogy éppen ezen a helyszínen rendezzék be a Maulbertsch Pinxit címet viselő időszaki kiállítást, hiszen így a Képtár és a Maulbertsch-kiállítás megtekintése után közvetlenül beléphettünk a gyönyörű freskós terembe, innen tovább pedig a Könyvtár helyiségeibe, melynek mennyezetfreskóit a Maulbertsch-műhely munkálkodásával párhuzamosan a grazi születésű Josef Stern készítette. – Érdekesség, hogy a nagyobbik könyvtárterem boltozatfreskójához készült tollvázlatot jelenleg a szakma Maulbertsch-hez köti.

Számunkra a legfontosabb a Maulbertsch Pinxit kiállítás megtekintése volt, de oda a Főegyházmegyei Múzeum Képtárán át vezetett az út, és mi már ott elvesztettük az időérzékünket. A kastély képtára 15-18. századi európai festőművészek képeit tartalmazza, ez Csehország második legértékesebb képgyűjteménye. A galériájában több, mint 500 kép található, közülük kiemelkedik Tiziano Marszüasz megnyúzását ábrázoló festménye, de van Breughel és van Dyck is a gyűjteményben. 

Mindezek után léphettünk csak be az időszaki terembe, ahol Maulbertsch és körének képeit állították ki. A kiállítás – időrendi sorrendben – nem csak egy válogatást mutat be Maubertsch Morvaországban és Csehországban megvalósult kiterjedt munkásságából, hanem magáról a műhelyről is áttekintést ad: elsősorban a kortárs Felix Ivo Leicher (1726–1812) és az ifjú tanítvány, ifj. Josef Winterhalder (1743–1807) művei révén, de a Sümegen már jól ismert Andreas Brugger festménye is helyet kapott. A kiállított művek nagy változatosságot mutatnak, egészen nagy méretű olajképektől kezdve a kisebb olajvázlatokon át a freskókig. Sőt, még templomi oltárművek kicsinyített modellje is megtekinthető – természetesen az oltárkép kicsinyített másával együtt. 

Sajnos a kiállításban nem szabadott fotózni, és a beígért kiállítási katalógus angol-német nyelvű kiadásához sem sikerült hozzájutni, így a nagy hatású műveket egyesével nem áll módomban bemutatni. Egy festménnyel azonban kivételt teszek, mert megmagyarázhatatlan módon olyannyira a hatása alá kerültem, hogy szó szerint zárásig nem tudtam elmozdulni mellőle, háromszor mentem vissza „hozzá”. – Már korábban felfigyeltem rá az útiterv készítésekor, de akkor le kellett mondjak róla, mert a Brünni Galéria éppen kedden tart múzeumi szünnapot, hiába tudtuk volna útba ejteni. De szerencsénk volt, mert ezt a bizonyos festményt is beemelték az időszaki kiállítás kínálatába. 

 

fotó: Varga László

A szakirodalomban Leányrablás címen szerepel, ott a helyszínen a Szűz elrablása cím volt feltüntetve. (A képre nézve inkább leányszöktetésnek tűnik, nem annyira rablásnak...) Mindenesetre ez a kép az egyik legvitatottabb mű, mind a téma beazonosítási nehézségeit, mind pedig a szerzőiséget tekintve. Jelenleg Maulbertschnek tulajdonítják, és valóban lenyűgöző színhatások és sejtelmes ábrázolás ejtik rabul a szemlélőt, de hogy milyen antik történet feldolgozása lehet, arra még sosem derült fény. Csupa titok és talány, de kétségtelenül nehéz kivonni magunkat a hatása alól. Számomra a legmegkapóbb volt a már-már illanóan könnyed sarus lábacskák ábrázolása, és ennek is köszönhetem, hogy végül nagysokára észleltem a festmény alsó traktusában a földön fekvő, lefejezett riválist, ami csak sejteti az előzményeket, de semmiképpen sem magyarázza. Az például teljesen érthetetlen számomra, hogy a lovon ülő „győztes” miért és hova tekint felemelt fejjel, amikor minden cselekmény és mozdulat a kép középső és alsó terében látható...? A kerettörténet sok mindent megmagyarázna, addig is a fantáziánk és a találgatás tölti ki az űrt... Sajnos egyetlen fotó sem adja vissza azt az élményt, amit a személyes megtekintés biztosít a szemlélő számára... És akkor még nem is beszéltünk a „rubensi” fehér lóról vagy a jobb alsó sarokban a szamárkóróról... Bár utóbbiról szintén sokat lehetne elmélkedni. 

Aki kedvet kapott a gyönyörködéshez, szeptember végéig még megtekintheti a Maulbertsch Pinxit kiállítást Csehországban! 

fotó: Giber Edit

A szétszéledt és elcsigázott társaság az érsekség parkjában gyűlt össze újra, majd hazafelé vettük az irányt. A bogoszlói Erdődy-kápolnát (Szlovákiában) már nem állt módunkban meglátogatni, bár útba esett volna, de nem sikerül felvenni a kapcsolatot senkivel, aki ki tudta volna nyitni azt számunkra. Sebaj, maradt látnivaló egy újabb csehországi kalandhoz: a társaság ugyanis lelkesen elhatározta, hogy Prágát is megcélozzuk a közeljövőben. Addig is készüljünk a bécsi látóútra!