Interjú Gerlóczy Gáborral

 

Buborékangyalok

A misztérium ott érhető tetten, amikor az alkotó az ún. láthatatlan világból a látható világba az alkotást mintegy átemeli. A kiállításod kurátora (Máthé Andrea) szerint egyfajta ellentét feszül az alkotó lelkében a látható és láthatatlan világ között, mely feloldhatatlan, és teljesen természetes módon vezet a melankólia érzéséhez. Vajon az alkotás folyamata közben mit érez az a művész, aki végülis sikertelenül próbálja feloldani a feszülő ellentétet? Hiszen nem is tudna nem alkotni?

 

Amikor új képet kezdek festeni, nemritkán egy számomra is megmagyarázhatatlan feszültség lesz úrrá rajtam, de úgy gondolom, hogy ez mindenkire jellemző, aki a semmiből létre akar hozni valamit. A kép szubjektív üzeneteket hordoz, melyek lehetnek az én pillanatnyi személyes üzeneteim magamhoz, valakihez, valakikhez, és nyilvánvalóan nem szólhatnak mindenkihez. Amikor elkészül a kép, megteremtettem valamit, életre kel – így lesz életútja, története, és lesz halála is. Az üzenet befogadása számtalan tényezőtől függ, de biztosra vehető, hogy a kép minden nézőjére valamilyen hatást gyakorol. A hatás milyensége a befogadótól függ.

 

Értem, amit mondasz, mert az alkotás megpendíthet bizonyos húrokat a befogadóban, és hogy milyen jeleket lát/hall/érez, az attól függ, hogy milyen nyelvet használ általában.

 

A választott téma megadja a jeleket, és ha erre figyelünk, akkor olyan képi világot teremthetünk hozzá, mely jelentéseket hordoz. A kiadott jeleket az „adó” eljuttatja a megfelelő „vevőhöz,” aki majd pontosan érzékelni és értelmezni tudja ezeket az üzeneteket.

 

Úgy tudom elképzelni, hogy amikor az alkotásra szánt idő és tér átengedi az üzenetet a láthatatlan világból, és azt sikerül pl. vászonra rögzíteni, az olyan, mintha ott lenne egy ajtó vagy átjáró. Ha a befogadó odaáll a kép elé, és erre érzékeny, akkor átjöhetnek a nyitott ajtón át olyan jelek a láthatatlan világból, amik felkavarhatják a lelki világát, akár sírásra készteti… - De gondolom, nem mindegyik kép ilyen.

 

Nem minden kép ilyen természetesen. Ezen a kiállításon szerepel pár olyan képem is – például az „Apokalipszis lovasa” –, melynek energiája berezonáltatja az arra fogékony szemlélőt, szinte hangokat hallat, morajlik, az Iglói titok sorozat egyik darabja olykor képletesen „füstjeleket” ad, így szól a befogadóhoz, tulajdonosa elmondása szerint…

 

Ha visszagondolsz az alkotási folyamatra, hogy milyen zsigeri élményeid voltak közben, mondhatjuk-e azt, hogy a kapuként működő képek születésekor erősebb érzéseid voltak, mint a nem működő képek esetében…?

 

A nem működő képek esetében nulla! Az ilyen képekből nem lesz semmi, még akkor sem, ha tetszetősnek tűnnek. Padlásképek. A teremtő pillanatot komolyan kell venni! Csontváry esetében pl. sokan kétségbe vonják, hogy egy égi hang súgott neki, de miért kételkedünk ebben, miért nem hisszük el? Amennyiben ő hitt a sugallat teremtő erejében, márpedig hitt, akkor az az ő igaza. Nem vonhatjuk kétségbe és ne is kételkedjünk benne, és ne próbáljuk meg rásütni az elmebetegség bélyegét, csak azért, mert mi hitetlenek vagyunk.

 

Érdekes belegondolni abba, hogy a Püspöki Palota látogatója milyen benyomások után találkozik a Transz/Melankólia képeivel: először végigmegy a barokk termeken, liturgikus eszközökkel találkozik a Márton püspök palástja termeiben, majd a tudás szentélyével, a könyvtárral, mely a Szent Márton kápolnára nyílik közvetlenül, akárcsak az Oratórium. Ez eddig végig barokk, majd utána felér a rizalitra, hitelen egy kortárs kiállításban találja magát, és azt hiszi, hogy ez teljesen más… pedig nem az!

 

Kifejezetten örülök, és nagyon megtisztelő, hogy jelen kiállításomat ilyen szakrális környezetben rendezhettük. Hol máshol? Ez egy telített hely: karnyújtásnyira a kápolna, a csodatévő sümegi Szűz Mária, Maulbertsch… Képeim itt valóban megszólalnak, helyükön vannak, sokkal inkább, mint egy profán nagyvárosi galériában.

Bizonyos értelemben festményeim neobarokk képek, bár természetesen nem a szó klasszikus értelmében. A képeimen rendre megjelenő gömbök valahol a mindenség és a tökéletesség megidézői – tulajdonképpen olyanok, mint a barokk angyalok. Ehhez társul még az arany, a szakralitás, az ikonok és az iniciálék színe, ami természetesen nem szín, hanem fény. A gömbölyűség és az arany fény nem más, mint a barokk…

 

Mondják, hogy nincs is olyan művészet, ami nem szakrális. Minden valódi alkotási, teremtési folyamatban Isten vezeti a művész kezét, tehát egy felsőbb erő megnyilvánulása válik lehetővé a vásznon. Szeretnék visszatérni az eredeti kérdésemre, melyben azt firtattam, hogy milyen zsigeri érzés maga az alkotás számodra: ez inkább kellemes átszellemültség vagy kellemetlenül fájdalmas is akár?

 

Erre nehéz válaszolni. Inkább kezdetben egy diszharmonikus, feszítő állapot. Nyilvánvalóan az én belső harcom, ugyanis határozott elképzelésem van arról, hogy milyen képeket akarok, illetve nem akarok festeni. Ez az állapot csak addig áll fenn, amíg az általam elképzelt kép szerkezete nem készül el, utána már felszabadító a téma kidolgozása. Arra törekszem, hogy a kép igaz legyen.

Az irodalmi esztétikából jön ez a szoros összefonódás az Igaz és a Szép között, de talán minden művészeti alkotási folyamat mélyén gyökerezhet ilyen értékrend. Ami nem „igazi”, az mintha felületes lenne, mélységek és a „kapu” funkciója nélkül, talán így értetted?

 

Egy kedves idős pap ismerősöm halála előtt elhívott magához, hosszan elbeszélgettünk és azt tanácsolta, hogy legyen az bármi, amit csinálsz, törekedj arra, hogy legyen jó, szent, szép és igaz. Ennek a tanításnak természetesen nehéz megfelelni, talán nem is sikerül senkinek, de legalább homályosan lebegjen mindig a szemünk előtt. 

 

És hogy vagy az angyalokkal?

 

Úgy érzem, hogy jóba vagyok velük, még akkor is, ha első hallásra-nézésre a kiállításon látható „Minden angyal iszonyú” című képem nem feltétlenül azt mutatja. Absztrakt értelemben mindannyian angyalok vagyunk.

 

Lehet, de maradjunk még egy kicsit a Te angyalaidnál! Szeretném tudni, hogy miért pont buborékokként fested meg az angyalaidat. – Minden angyal buborék vagy minden buborék angyal?

 

Minden buborékom angyal, de nem minden angyalom buborék.

Azért is firtatom ezt ennyire, mert nekem a gömbjeid is többfélének tűnnek: a kiállítás plakátján is látható alkotásodon kifejezetten bolygószerű, melynek súlya van, más képeken pedig szinte az elpukkanás határán levő, légies, buborékszerű gömbök.

 

A gömbforma szimbolikáját nem kell különösebben részleteznünk. A sejtektől az univerzumig mindenhol jelen vannak, időben, térben, az anyagi és szellemi világban egyaránt. Kezdetben vala a buborék…

…és az bolygóvá sűrűsödött…

 

Triszmegisztosz definíciója szerint „Isten egy olyan gömb, melynek korlátlan kiterjedése és mindenütt jelenlévő középpontja van.”

A tökéletes forma.

 

Igen! Hordozzák és továbbítják „rejtjeleimet.”

A bálványok hallgatnak képedet is sokrétegűnek érzem, főleg a címe nélkül, ami inkább lekorlátoz engem. A grisaille-szerűen megfestett szoborfigura alatt is gömbszerű képződmények vannak, amik számomra egyértelműen buborékok, mintha a buborékok szilárdulnának szoborrá…

 

Az említett képen a buborék-gömbök a teremtés pillanatát jelképezik, amikor az ige testté változott. A képen látható nagyméretű figura a kővé változott isten erősen áthallásos megjelenítése, a valódi isteni energiával nem rendelkező, hallgató bálvány. Valóban, a kép elmondja, hogy mit ábrázol, cím nélkül is. A képek címei nálam nagyon fontosak, szerves részei a képeknek. A viszonylag nagyméretű, álló formátumú kép alsó részén látható a festmény lényegi része, azonban azt csak az a néző láthatja, akinek nem esik nehezére meghajolni…

 

A kőszobor fejtartása is vezeti a szemlélő figyelmét, mert a lehajtott feje nem szomorúságot sugall számomra, hanem mintha azért nézne lefelé, hogy a saját eredetét kutassa. Mintha azt sugallná, hogy a néző dolga is pont ugyanez. Ilyen értelemben bezárul a kör, teljes egész a kép mondanivalója számomra. De hogyan készült ez a kép?

 

A képet a Bakáts téri templom altemplomába, a Hatok Művészeti Csoport által rendezett kiállítására készítettem. A festmény viszonylag gyorsan elkészült, ugyanis a felkérés pillanatában pontosan tudtam, hogy mit fog ábrázolni, és azt is, hogy mi lesz a címe. 

Érdekes belegondolni abba, hogy vajon mi lenne, ha a nagyterem nyitott erkélyajtaján keresztül, ami éppen a Kegytemplomra nyílik, kiszállna a képekről az összes buborék…? Itt maradna a tiszta lap, az arany sávok és néhány töredék. Az angyalok pedig elrepülnének.

 

Azért kell itt lenniük, hogy a képek angyalai elrepülhessenek, aranyat és tiszta lapot hagyva maguk után…

 

Ezt hogy érted? Van egy különleges vonzódásod ehhez a helyszínhez?

 

A gyerekkor mindig meghatározza az identitást. Sümeg számomra a szeretethely, Nagymamám városa, korai szocializációm színtere, nem itt születtem, mégis szülőföldemnek tekintem. Amikor megérkezem a régióba, úgy érzem, itthon vagyok. Mivel Nagymamám vallásos szellemben nevelt, természetesen rendszeresen jártunk misére, hol a ferencesekhez, hol a plébániatemplomba – a „rokokó Sixtus-kápolnájába” –, melynek falait Franz Anton Maulbertsch freskói díszítik. A misék persze unalmasak voltak számomra, viszont az egész templomot beborító festmény elegendő látnivalót kínált a szertartás alatt. Gyerekkori szocializációm másik színtere Budapest, ahol nagybátyám Csontváry-gyűjteményét is úgy csodáltam, mintha templomban lettem volna.

Apropó Csontváry: említetted, hogy megnéztétek édesanyáddal a Csontváry-képeket, melyek az albumokból is ismertek. Az alkotásokról szóló fotók működhetnek kapuként, vagy az eredetit kell látni? Érzel-e különbséget?

 

Az albumokban látható képek természetesen nagyon fontosak, de kaput nyitni nemigen fognak… Élőben látni és érezni a képekből áradó energiát, az maga a nyitott kapu. Pont ez a múzeumok létjogosultsága.

Ott kell lenni, hogy érezd…

 

Ha ott lehetsz a nyitott kapunál, szerencsés vagy. Amikor Sümegen belépek a Ferences Kegytemplomba, vagy például Csontváry képeit nézem, különös érzelmi telítődést érzek, megértve az igazról, és a szentről szóló tanítás lényegét.

Viszonylag ritka, hogy egy kép életre szóló hatással legyen az emberre, mert nem nagyon adnak rá lehetőséget, ahhoz több időt és nyitottságot kellene szentelni a térnek. (Itt, a palotában szerintem van hozzá elég tér, és csend is van, idő is, úgyhogy működhet.) Rám egy Maulbertsch-kép volt ilyen hatással, a Lányszöktetés című, amitől teljesen földbe gyökerezett a lábam, képtelen voltam otthagyni a képet. Nem tudnám megfogalmazni az üzenetét számomra, de egy szoros kötést hozott létre. Talán ki sem mernék tenni egy ilyen képet a szobámba.

 

Az igaz képekkel nem könnyű együtt élni, nem könnyedek, figyelnek és kommunikálnak veled. Vigyázz, és válogasd meg, hogy milyen képet teszel a lakásodba. A te „Lányszöktetés” képélményedhez hasonló nagy hatást nálam Csontváry „Marokkói tanítója”, és William Turner, „A Harcos Temeraire-t utolsó kikötőhelyére vontatják” című festmények váltják ki.

Érdekes, hogy Turnert említed, mert Végvári Lajos művészettörténész éppen Maulbertschben látja Turner előfutárát…

 

Mindkét festő a fény-árnyék, az optikai varázslat, és a színek mestere volt, kellő szakralitással átitatva.

Ahhoz képest te nagyon kevés színt használsz…

 

Képeim színei visszatompítottak, nemritkán monokróm hatásúak. Nem szeretem a harsány vagy annak tűnő dolgokat, de természetesen a színteleneket sem…. A használt színek összefüggésben vannak az adott témával, és az alkotó karakterével is, mely nálam alapvetően melankolikus, de azért ez nem nehezedik rá minden pillanatomra.

Az alkotói periódusokat tetten érik a művészettörténészek, de engem jobban érdekel, hogy az alkotás módja, folyamata változik-e?

 

Az alapja ugyanaz, de mivel mindig minden változik, így ez az alkotási folyamatra is, és az alkotóra is egyaránt igaz.

 

Akár azt is el tudod képzelni, hogy jön majd számodra egy olyan alkotói korszak, amelyben kivilágos-kivirradat képek teremtődnek általad?

 

Most nem igazán, de nem zárom ki teljesen.

És azt el tudod képzelni, hogy egyszer csak már soha többet nem festesz?

 

Igen, el tudom képzelni, ugyanis nem minden életszakasznak az a küldetése, hogy az önkifejezésnek ezt a formáját kell alkalmazni.

Ismét Csontváry példáját említem. Ő hihetetlen nagy energiával dolgozott, viszonylag későn kezdte, körülbelül tizenöt év volt alkotói korszaka, majd, amikor elkészült a „nagy művel,” többet nemigen alkotott már abban a formában. Beteljesítette alkotói küldetését, elerőtlenedett, bezárult a csatorna és vele együtt a kapu is.

Nem te nyitod ki a kaput?

 

Ha felismered, hogy kapu előtt állsz, akkor adva van a lehetőség arra, hogy kinyitod és bemész, és arra is, hogy becsukod magad előtt, illetve később magad mögött. Attól, hogy bementél a kapun, és kinyílt a csatorna, még mindig nem biztos, hogy csupa remekműveket fogsz alkotni… Ezzel még maga a mester is így volt. Csontváry, mivel „csak magának, és a világnak” akart megfelelni, szigorúan zsűrizte saját képeit, és padlásra száműzte azokat, melyek nem feleltek meg saját maga követelményeinek, és ezt én is így gondolom.

Ugyanakkor azok a képek is hordozhatnak olyan üzeneteket, amikre bizonyos emberek rezonálnak…

 

Természetesen hordozhatnak, hordoznak is üzeneteket, és bizonyos emberek rezonálnak rá. Ez így jó, mindenkire másként hat minden, és mindenki a saját szemszögéből látja a világot. Nincs egyetemesen szép vagy csúnya esztétikai definíció. A mű viszont csak akkor igaz, ha kivált a nézőben valamilyen hatást. Amennyiben ez megtörtént, elgondolkodhatunk az alkotó személyiségén, életútján, a kép keletkezésének történetén, melyek természetesen látens módon hozzájárulnak a kiváltott hatáshoz.

Különválasztanám a festő élettörténetét és személyiségét a megvalósult kompozícióktól, mert utóbbiak számomra az isteni üzenetet közvetítik. – Bár nyilván átitatódik az isteni energiával, és az alkotó személyiségére is hat…

 

Természetesen, ha ránézel egy képre, és az hat rád, az első gondolatod nem az lesz, hogy vajon ki, és milyen körülmények között festette azt. Amikor azonban újra és újra visszatérsz a képhez, már elgondolkozhatsz az alkotó személyiségről is. A kettőt különválasztani úgysem tudod. A mű és alkotója kölcsönösen hatnak egymás személyiségére, nagy formátumú és erős képek esetében ez kétségtelen. Amikor már az isteni energia is kiérződik a képekből – melyek nem okvetlenül liturgikusak –, akkor már szakrális művekké válnak, és alkotójuk közelít a transzcendens tartományok felé.

Gondoljunk csak az általunk sokat említett Maulbertsch sümegi freskóművére vagy Csontváry jelentős festményeire, melyek tartalmuktól függetlenül is szentképek.

Csontváry tökéletesen megfogalmazta, amiről beszélgettünk: „Mit tudom én, hogyan csináltam, amikor arra nem is gondoltam, érzés, ihlet, vagy ennél is több, a láthatatlan mester vezette a kezemben lévő ecsetet.”

 

 

Az alkotóval a TRANSZ/MELANKÓLIA kiállítás kapcsán beszélgettünk a Palota Kávézóban.

(Sümeg, Püspöki Palota, 2025. május 11.)