Örökölt ízeink
A magyar kultúra napja alkalmából, a 2026-os esztendő első rendezvényén egy olyan programmal szerettünk volna kedveskedni vendégeinknek, mely egyszerre nyújt gasztronómiai és kulturális élményt. Így született meg az ötlet, hogy a magyar kultúrtörténet egyik, sokak által kedvelt és széles érdeklődésnek örvendő témájához nyúljunk: a századfordulós kávéházi életet vettük nagyító alá.
A boldog békeidők korszaka alatt számos olyan desszert született, melyek a mai napig népszerűek és a cukrászdák kínálatának szinte elengedhetetlen tagjai. Az Eszterházy-szelet, a Dobos-torta és a krémes ezekből az évtizedekből öröklődtek az utókorra. Utóbbi igen népszerű kávéházi édesség volt, míg a sós sütemények közül talán a pogácsa volt a legkedveltebb. A kávé mellett gyakran fogyasztott ital a korban a rumos tea. Az rendezvényen megjelent vendégek, a képekkel illusztrált előadás hallgatása közben, bele is kóstolhattak a korabeli kávéházi kínálat egy kis szeletébe.
„Karinthy úr, kérem, jöttem rajongani.”
Mondta – állítólag – Székely Júlia, Bartók Béla kiváló tehetségű tanítványa a Centrál kávéházban, odalépve a neves író asztalához.
A századfordulós kávéházi élet telis-tele van meglepő, érdekes, kedves, néha pikáns anekdotával, melyeket talán azért szeretünk annyira, mert rajtuk keresztül az elismert, tekintélyes íróink emberibb, közvetlenebb arcát pillanthatjuk, meg.
A 19. század folyamán az Osztrák-Magyar Monarchia egész területén megszaporodtak a kávéházak. Fontos szerepük volt. A kávéház volt az a tér, melynek falai között békésen megfértek egymás mellett a sokszínű birodalom különböző elemei.
A budapesti kávéházak népszerűvé válásában azonban egy kevésbé kívánatos tényt is figyelembe kell vennünk: a főváros lakóinak lakáskörülményei gyakran nem voltak alkalmasak arra, hogy nagyobb társasági életnek adjanak otthont.
Kulcsok a Dunában
A főváros kávéházai a párizsi kávéházakat utánozták, tőlük merítettek ihletet, vettek róluk mintát. A legnevesebb, legpatinásabb budapesti kávéház születésében is szerepet kapott Párizs híres, Café de la Paix nevű kávéháza. A budapesti New York kávéház 1894-ben nyitotta meg kapuit a vendégek előtt. Az átadó ünnepségen – a legenda szerint – Molnár Ferenc író a Dunába hajította a kávéház kulcsait, hogy az soha többé ne tudjon bezárni.
A New York kávéház már első bérlője, Steuer Sándor időszaka alatt számos író kedvenc helye lett, de igazán „irodalmi” kávéházzá a Harsányi fivérek érájában vált. Az irodalomkedvelő és pártoló Harsányi Adolf minden igyekezetével próbált megfelelni íróink igényeinek. Nemcsak a művek hordozóanyagát, a „kutyanyelvet” biztosította számukra, hanem tintát, írókészleteket, szakkönyveket és a „kis irodalmi”-t. Ez utóbbi egy kevés sonka, némi szalámi is sajt volt, melyet szépen elrendeztek egy tányéron. Az éppen szorult helyzetben lévő író akár hitelre is fogyaszthatta.
A kor számos kiemelt irodalmi műve, valamint a századforduló legjelentősebb sajtóorgánumai is a kávéházakban születtek, és itt köttettek üzletek, ismertségek, barátságok, zajlott az aktuális hírek kitárgyalása, értékelése.
A téma visszavár
A kávéház bőséges, szinte kimeríthetetlen forrása a kornak. A rendezvényen elhangzottakon túl számtalan aspektusból lehetne beszélni róla: a hölgyek jelenlétének kereteit tekintve, az ott zajló biliárd és kártyajátékok oldaláról megközelítve, vagy akár a berendezési tárgyakat, belső tereket szemügyre véve.
Nem kizárt, hogy a január 23-ai esemény az első felvonása volt egy hosszabb sorozatnak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése