Közös látóúton Maulbertsch nyomában I.

 

A zirci Máriák és a székesfehérvári freskók

 

         Az EVENiTa fantázianév alatt tevékenykedő sokoldalú szervezővel, Iván Anitával közösen határoztuk el, hogy a Maulbertsch Emlékévben megpróbáljuk közelebb hozni a festőzseni munkásságát az érdeklődőkhöz, azaz hogy éppen fordítva, közelebb visszük őket a helyszínekhez. Több ilyen látóút terve van a tarsolyunkban, és kb. kéthavonta szállunk buszra, hogy a szélrózsa minden irányába elindulva, megtekintsünk saját szemünkkel olyan freskókat és egyéb festményeket, melyek a Maulbertsch-műhelyhez tartoznak.

        Első ilyen közös utunk során Zircet és Székesfehérvárt vettük célba, a két helyszín között pedig lazítottunk egy kicsit Nádasdladányban.

        Ha már Zircen járunk, nem csupán az apátsági templom érdekes számunkra, hanem a műemlékkönyvtár csodálatos tereivel és történetével is közelebbi ismeretségbe kerülhetünk. Nagy szeretettel és régi ismerősként fogadott minket a műemlékkönyvtár igazgatója, Németh Gábor, akitől részletes ismertetőt kaptunk. Gábor a Padányi-könyvtár kutatója, szakavatott ismerője. Nemrégiben megjelent könyvét a Püspöki Palotában is bemutattuk, és együttműködésünk folytatásaként újabb programmal készülünk, de ez egyelőre maradjon meglepetés. 

(fotó: Iván Anita)

        A zirci apátság történetéről sokat mesélt nekünk a könyvtár egyik termében az igazgató. A törökök kiűzése után a szerzetesrendek (ferencesek, jezsuiták, ciszterciek…) betelepítése ugyanazt a célt szolgálta, mint amiért a sümegi palota építtető püspöke, Padányi Biró Márton is küzdött: a magyarság katolikus hitre térítését. Az elhagyatott Zirc benépesítésének és az apátság felépítésének legeredményesebb időszaka éppen a 18. század első felére esett, és az új apátsági templomot Padányi Biró Márton veszprémi püspök szentelte fel 1752-ben, bár ekkor még nem készültek el a teljes templombelsővel. A hatalmas főoltár pl. csak 1754-ben készült el, ekkor kerülhetett a helyére a Szűz Mária mennybemenetelét ábrázoló, tekintélyes méretű főoltárkép is.

(fotó: Varga László)

        Maulbertsch sejtelmes hangulatú olajfestményén az apostolok a kősír köré gyűlnek csodálkozva, egyikük búcsút is int az angyalok kíséretében égbe emelkedő Szűz Máriának. Erről a korai munkáról Aggházy Mária művészettörténész nagyon szépen ír 1937-es doktori értekezésében (amely mellesleg éppen a zirci apátság templomépítkezéseiről szól): „Színei tüzesek, mélyek, és különösen jellemző a megvilágított részek opálos ragyogása. A körvonalak, kontúrok azonban elmosódnak, egymásba fonódnak, és ez adja meg ennek a képnek is azt a csodálatosan sejtelmes varázst, mely Maulbertsch korai műveinek mindegyikén, a sümegi falképeken is, a szemlélőt annyira megragadja.”

A Mária mennybemenetele-témát egyébként sokszor feldolgozta a festő, és több műve közvetlenül összefüggésbe hozható a zirci főoltárképpel. Ilyen pl. a salzburgi Residenzgalerie-ben látható 77x43 cm-es színvázlat is, mely Berlinből vásárlás útján került 1944-ben a galériához. A salzburgi vázlat is egy mozgalmas, sokalakos kompozíció, szép meleg színekkel, és a Mária alakja mögül áradó fénnyel, lendületes ecsetvonásokkal, erőteljes gesztusokkal felruházott figurákkal. De talán még több hasonlóságot mutat a kompozíció az 1758-ban készült mainzi oltárképpel a Szent Quintin templomban:

 

(kép forrása)

A főoltárképet többször is restaurálták. 1973-ban az Országos Műemléki Felügyelőség püspöki támogatással dublíroztatta. Ez a restaurálás egyik legrégebbi eljárása, megkettőzést jelent, tehát az elöregedett, sokszor szakadozott és hullámos festővásznat kisimítva egy új vászon kerül felrögzítésre a festmény hátoldalára. Sajnos akkor a vasalás alatt a festményt közben többször megégették, legalábbis az újabb restaurálás (1995?) során ez derült ki. Ekkor a lakkréteget újra eltávolították, a kép felületét megtisztították a korábbi átfestések maradványaitól és az el nem távolított szennyeződésektől, majd egy képközi lakkal megvédték az eredeti állapotot, és csak ezután retusálták a helyrehozhatatlan hiányosságokat, végül felvitték a végső lakkréteget.

Az apátsági templom hajójában mindkét oldalon három-három mellékoltár áll, de teljesen más elrendezésben, mint a sümegi templomban. Jobb oldalon a harmadik a Szent Kereszt mellékoltár, melynek oltárképe (Felix Anton Scheffler 1753-as, szignált festménye) alatt egy ovális képen Mária Magdolnát látjuk, ahogy a keresztfát átölelve könnyes szemmel felfelé tekint. A feszületet ábrázoló oltárképpel és a mellett álló Mária- és Szent János-szobrokkal együtt alkot teljes Kálvária-jelentet.

(fotó: Varga László)

 A predellakép 86x70 cm nagyságú, szignatúra nélküli. Ám a mellékoltárok képeinek átlagos színvonalából messze kiemelkedik, és a magyar szakirodalom stíluskritikai alapon Maulbertsch munkái között tartja számon. Erre a szakembereknek számos érvük van: a sötét háttérből kibontakozó megvilágított figura, a puha körvonalak, a mélytüzű színek, a köpeny kékje, no és nem utolsó sorban a főoltárképpel való stílusrokonsága. Ezt az erős feltételezést támasztja alá a zirci Historia Domus főoltárképre vonatkozó bejegyzése is.

Kicsit előreszaladtam a Maulbertsch-képek bemutatása miatt, és a beszámolóban pedig ott felejtettem magunkat a könyvtárteremben… Természetesen saját szemünkkel is meg tudtuk nézni a festményeket, sőt, egy vicces kedvű zirci apát röviden be is mutatta nekünk a helyszínt. Tőle sokat nem tudtunk meg az oltárképekről, és nem is állt módunkban egészen közel menni hozzájuk, de azért sikerült néhány információt átadni az oltárképekről.

Ezután elbúcsúztunk szívélyes vendéglátónktól, Németh Gábortól, és folytattuk utunkat Nádasdladány felé. Nem volt nagy kitérő, mert csupán 20 km-re van Székesfehérvártól, ahová amúgy is látogatni szándékoztunk.

A 18. századi épületmaggal rendelkező Nádasdy-kastélyt 1973-ban romantikus stílusban átalakították, jelentősen kibővítették. Csodás mesekastély lett belőle, a halhatatlan szerelem mementója. Sajnos az építtető Nádasdy „kitudjahányadik” Ferenc hitvese, Zichy Ilona még a kastély elkészülte előtt elhunyt, így sosem lett belőle boldog szerelmi fészek, mégis mindenütt tetten érhető a kastélyban a szeretett nő megfoghatatlan jelenléte.

A két legszebb, eredeti műtárgyakkal büszkélkedő és pazarul helyreállított helyiség az Ősök csarnoka és a könyvtár. Itt bőséges információval látott el minket bájos tárlatvezetőnk, Szilvi, aki frappáns előadásmódjával tette felejthetetlenné a látogatást.

A húszhektáros, több száz éves famatuzsálemekkel díszes angolparkra sajnos nem volt ezúttal időnk, de egy finom kávét sietve felhörpintettünk a kastélyban. 

Újabb lendülettel tartottunk Székesfehérvárra, ahol a karmelita templom csodálatos Maulbertsch-freskóit vettük célba. Előzetes telefonos tájékozódásunk szerint a templom vasárnap is látogatható. Sajnos a zárt templomajtó erre kegyetlenül rácáfolt, és telefonon sem lehetett senkit elérni, aki enyhíthetett volna kirekesztettségünkön. A Maulbertsch-kútnál próbáltunk vigasztalódni, melyet éppen a templom kifestésének emlékére állítottak a régi idők itatókútjának helyén. (1934-ben készült el, Erdey Dezső szobrász alkotása. Eredetileg vörösréz fedő és felhúzó csiga is volt rajta.)

(fotó: Iván Anita)

A kis téren álló kút körül csoportosultunk mind a 47-en, akik Maulbertsch-látóútra indultunk nagy reményekkel. A sümegi monumentális freskómű méltó párjának beharangozott gyönyörűséges templombelsőt nem sikerült most saját szemünkkel látnunk, így a várakozásteljesség csalódottsággá változott. De sajnos teljesen őszintén be kellett vallanom, hogy megérdemeltük: annyi sok turista pattant már le a plébániatemplomunk zárt ajtajáról, hogy kijárt ez az élmény a sümegi turistacsoportnak is – ezúttal Székesfehérváron. Meg is ragadtam az alkalmat, és nagy hirtelenjében nyilvánosságra hoztam egy érvényes állásajánlatot, mivel tudtam, hogy a sümegi templom rövidke látogatási idejét az érsekségnek szándékában áll kibővíteni, amennyiben megtalálja a megfelelő személyzetet ehhez. A Maulbertsch Emlékévhez méltó teljes nyitva tartási idő biztosításához tehát csak a humán erőforrás hiányzik, a lehetőség minden más szempontból adott. Az álláskeresők azóta sem tolonganak.

A Maulbertsch-kúttól a Megyeház utcán indultunk tovább, megcsodálva a képtár csodálatos, 15. századi zárterkélyét, az Istenszemes-ház homlokzatát és a szintén 18. századi barokk Posgay-ház kőkeretes kapuját a Szent István-bazilika előtt.

Hirtelen ötlettől vezérelve bementünk a Cimbal falképeivel díszített bazilikába. Csodálatos látvány tárult elénk, hiszen az egész templombelsőt nemrég restaurálták: kétezer négyzetméter falkép tisztítása, konzerválása és esztétikai helyreállítása történt meg – többek között. (2014 és 2022 között kb. 2,5 milliárd forintot költöttek a bazilikára, mely teljes ráncfelvarráson esett át.) Mi is egy kicsit vigasztalódhattunk, mert ez a templom szintén a 18. század derekán nyerte el mai formáját, és itt Maulbertsch-csel pontosan egyidőben (1767-68) dolgozott a falképeken az a Johann Ignaz Cimbal, aki a sümegi palota tájképtermét is díszítette. A bazilikában egyébként két nagyon segítőkész alkalmazott biztosította a turisták számára a látogatást, és látott el minket információkkal – egyikük igazán szolgálhatna a karmelita templomban ugyanilyen kedvességgel…

A bazilika után a fertályos asszony bronzszobránál, Kati néninél tettük tiszteletünket, majd a Városháza körül látnivalókat vettük sorra sétánk során. Ezután szétszéledt a csoport, mindenki kitölthette a rendelkezésére álló szabadidőt, amivel kedve tartotta, és újra összegyűltünk az Országalmánál.

Gyurival ezt az időt azzal szerettük volna kitölteni, hogy felkeressük az Egyházmegyei Múzeumban a Skapuláré Társulat tagjainak névsorát tartalmazó könyvet, és saját szemünkkel kibetűzzük belőle az 1768-as évnél szereplő Franciscus Antonius Maulbertcz Pictor szavakat, de ez a tervünk is kútba esett, látván a múzeum zárt ajtaját. Helyette a közeli jezsuita templomba (ma már a cisztercieké) robogtunk be, és sietve szemügyre vettük a szintén Maulbertsch-kortárs (és Troger-tanítvány) Caspar Franz Sambach freskóit. Ez azért is érdekes volt számunkra, mert Haris Andrea egyik tanulmányában azt írja, hogy a sümegi plébániatemplom díszítésének meghatározásakor a megrendelő püspök minden bizonnyal egy látott példa alapján hozott döntést arról, hogy a falakat kizárólag freskók fogják díszíteni, mellőzve minden más díszítőelemet, oltárképeket, szobrokat, bútorzatot. A legvalószínűbb, hogy ez a látott példa a székesfehérvári jezsuita templom lehetett, mely 1749-51 között készült el, és itt valósult meg az első, oltárépítmények nélküli belső dekoráció hazánkban.

Az Országalmánál újra összegyűlve, hazafelé vettük az útirányt. A buszon még sok idő állt rendelkezésünkre, és ezt kihasználva mégis egy kicsit bővebben tudtam mesélni a karmelita templom csodálatos freskóiról és keletkezésük körülményeiről.

Főleg Smohay András tanulmányára támaszkodva mutattam be Maulbertsch székesfehérvári munkásságát, ő pedig sokszor Garas Klárára hivatkozott, pl. akkor, amikor a sümegi és a székesfehérvári freskómű szoros párhuzamaira világított rá: ugyanazok az alkotó princípiumok érvényesülnek mindkettőben, ugyanaz az eleven, lendületes és meggyőző ábrázolásmód, valamint természetesen az uralkodó szerkezeti elem, a fény. Maulbertsch Sümegen találtam meg a saját „hangját”, egy évtizeddel később Fehérvárra pedig már tapasztalt művészként érkezik, alkotóereje teljében. A Padányi Biró Márton püspök által Sümegen alapított Angyali társaság hitbuzgó tagja Fehérváron a Skapuláré Társulatban gyakorolja hitét, teljesen átitatódva a sarus karmelitákra jellemző hittételekkel. Ez számára nem formalitás volt, hanem „a művészetében is bizonyosságot nyert hitvallás”. A fehérvári szentély mennyezetfreskóján ugyanis olyan összetett kompozíciót festett meg, mely egyszerre tartalmazza a Skapuláré Királynőjét (a skapulárét a karmelita renden keresztül Szűz Mária adományozta a világnak), Illés próféta felhőjét (Mária előképeként, mert a napsugarak tiszta vizet párologtatnak ki a tisztátalan tengervízből) és az Immaculata Cocepciót (Máriát mint a szeplőtelen fogantatás megtestesítőjét). Ezt a tant dogmaként csak mintegy évszázaddal később hirdette ki IX. Pius pápa.

 

(fotó forrása)

Sok hasonlóságot figyelhetünk meg a sümegi kompozíciókkal: pl. ugyanúgy megfesti a templom falán a megbízóját (Sümegen Márton püspököt a karzaton, Fehérváron Steinhübel perjelt a mellékkápolna festett ablakában), valamint az uralkodónő Mária Terézia rejtett portréját (Sümegen a főoltárképen, Fehérváron a Mária születése mennyezetfreskó előterében). Érdekes módon a fehérvári oratóriumba készült megfeszített Krisztus képét Rubens 1613-as vászonképéhez kötik egyedül, pedig nagyon sokban hasonlít a Sümegen megfestett Golgota-freskón Krisztus-alakjához is (S-alakban csavarodott test, szélfútta ágyékkötő, keresztfára csorgó vér), bár van egy nagy különbség a két ábrázolás között: az összeszorított öklök Fehérváron kinyitva, mintegy önátadó mozdulattal érzékeltetve jelennek meg.

Érdekes módon az Atya alakja a karmelita templom egyetlen freskóján sem jelenik meg, figyelmünket áttételesen irányítja rá Mária és a megfeszített Krisztus ég felé forduló tekintete. A szintén Maulbertsch által festett mellékoltárképek egyikén (Szent József halála) azonban az Atya is ábrázolásra kerül a Szentlélek galambbal együtt. Ezek az olajfestmények korábbiak, mint a freskók, 1765 előtt készültek, de szerves egységbe vannak komponálva a freskóművel. A templom ikonográfiai programjához kapcsolódó kiegészítő tartalmakat hordoznak: a jobb oldali mellékoltáron a Mária oktatása kompozíción Szent Annát és Szent Joachimot láthatjuk, a bal oldali mellékoltáron a Szent József halála kompozíción pedig a haldokló férj ágyánál álló Máriát és Jézust. Mindkét oltárkép értelemszerűen sötétebb tónusú, mint a freskók, de mindkettő hátterében nagy ablak nyílik a mennyei szférák felé, megteremtve a freskókkal való kapcsolatot.

Maulbertsch egyik legnagyobb erősségének számító kolorit a karmelita templomban is megteremti a színek egységét és harmóniáját, segítve ezzel a látvány befogadását, valamint átsugárzik a képeken „a lélek és a tűz”. – Bárcsak a saját szemünkkel láthattuk volna… nem csak a buszon körbeadott, nagy méretű nyomtatott képeken, amelyek talán mégiscsak egy kicsit közelebb hozták a látóút résztvevőihez a fehérvári alkotásokat.